Katekizmus-hét

Kövessen minket a plébánia honlapján a jövő héten is! Hétfőtől Katekizmus-hét sorozat lesz a honlapon!

Megtanulta már?

Pater noster, qui es in caelis,
sanctificetur nomen tuum,
adveniat regnum tuum,
fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra.
Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.
Et dimitte nobis debita nostra,
sicut et nos dimittimus debitoribus nostris,
et ne nos inducas in tentationem,
sed libera nos a malo. Amen.

A sorozat folytatódik!

Örömmel közöljük, hogy a júliusi sorozat mintájára szeptember 5-én új szakasz indul. A szintén négy hetes ciklusban négy szent lesz segítségünkre a hit útján. Szent Bonaventura, Szent Ambrus, Sienai Szent Katalin és Liguori Szent Alfonz. Szent Ambrus püspök egyházatya volt, Bonaventura ferences bíboros a rend második alapítója. A misztikus szentek közé tartozik Sienai Szent Katalin, Alfonz pedig jogász, moralista volt.
Tartson velünk szeptember 5-től is! Addig olvassa a plébánia honlapját, valamint kövessen minket facebookon!

A hit útján - XXIII.

Elérkeztünk júliusi sorozatunk utolsó részéhez. A hit útján járunk, melyen "járni gyönyörűség". Isten útjai kifürkészhetetlenek valóban, de ha személyes hitünk kommunikáció Jézussal, megtudjuk az "Ő akaratát", és engedni fogjuk, hogy már ne a mi akaratunk szerint haladjunk előre a hit útján, hanem engedjük magunkat Istentől vezéreltetni. Az utolsó részben Joseph Ratzinger gondolatai alapján elmélkedtünk. A fenti menüsorból elérhető a sorozat összes bejegyzése.
"Püspöki jelmondatul János harmadik leveléből azt az igét választottam: "az Igazság munkatársai", hiszen ez tűnt számomra összekötő kapocsnak eddigi munkám és az új feladatom között: minden különbözőség ellenére ugyanarról volt és van is szó; keresni az igazságot, és az Igazság szolgálójának lenni. A mai világban az igazság gondolata majdnem teljesen eltűnt, és mert ez az emberek számára elérhetetlenül nagynak tűnik, ugyanakkor, ha nincsen igazság, minden romba dől, ezért vált számomra ez a szentírási vers olyan időszerűvé a szó jó értelmében. A freisingi püspökök címerében majd ezer éve a megkoronázott szerecsen látható: nem lehet igazán tudni, mire is utal ez. Számomra az Egyház egyetemességének kifejezője, ami nem ismeri a fajok és osztályok közötti különbséget, mert mindannyian "egyek vagyunk" Krisztusban (Gal 3,28).
Ehhez még két szimbólumot választottam. Elsőként a kagylót, ami egyszerűen a zarándoklatnak, az állandó úton levésünknek a jele: "Nincsen itt maradandó városunk." De engem arra a legendára is emlékeztet, amikor Ágoston, aki éppen a Szentháromság titkáról töprengett, egy gyereket látott meg a tengerparton egy kagylóval játszani, amint a tenger vizét a kagylóval akarja egy kis gödörbe átmerni. És akkor megértette: amennyire kevéssé képes ez az árok a tenger vizét magában tartani, éppoly kevéssé tudja értelmünk Isten titkát felfogni. A kagyló ugyanis nagy mesteremre, Szent Ágostonra, utalás teológiai munkásságomra, és utalás a titok nagyságára, ami tovább ér, mint minden emberi tudományunk.
Másik szimbólumként Korbinián, a freisingi alapítópüspök legendájából a medvét választottam. ...Szent Korbinián lovát egy medve a Róma felé vezető úton szétmarcangolta. Akkor a püspök a medvét helytelen cselekedete miatt szigorúan megfeddte, és büntetéséből batyuját a hátára pakolta, amit addig a ló hordozott. A medvének pedig a csomagokat Rómáig kellett hurcolnia, csak azután eresztette el a szent. Engem a szentéletű ember terhét hurcoló medve Szent Ágoston egy zsoltármeditációjára emlékeztetett. A 72. (73.) zsoltár 22-23. versében találta meg élete terhének és egyben reményének kifejeződését. ... A bölcsesség áthagyományozásának zsoltára mutatja hitének szükségességét, ami földi sikertelenségéből következik, hiszen aki Isten oldalára áll, nem feltétlenül a siker oldalán áll. ... Mint ahogyan a földműveshez az igásállat áll a legközelebb, ahogy munkáját végzi, úgy ebben az alázatos szolgálatban ő is éppígy egészen közel lehet Istenhez, egészen az Ő tenyerén, egészen az Ő eszköze lehet - sehogyan sem lehetne ennél közelebb Urához, sehogyan sem lehetne fontosabb számára. A megpakolt medve helyettesítette Szent Korbiniánnak a lovat, vagy még inkább az öszvért, sőt öszvérje lett akarata ellenére; ez nem éppen annak a képe, amilyennek nekem is lennem kell, és amilyen vagyok? "Igásló lettem Érted Uram, és éppen így vagyok teljesen mindig Benned."
Mit is mondhatnék még többet...? Azt tartják Korbiniánról, hogy a medvét Rómában újra szabadon engedte. Azt már nem meséli a legenda, hogy vajon az Abruzzókba ment, vagy visszatért az Alpokba. Időközben batyumat én is Rómába vittem, és már régóta rovom velük az örök város utcáit. Hogy mikor fognak elbocsátani, nem tudom, viszont azt tudom, hogy rám is érvényes: Igáslovad lettem, és így, éppen így vagyok veled, Uram.

A hit útján - XXII.

"A hit a keresztény lét alapvető aktusa. A hit aktusában fejeződik ki a kereszténység lényegi struktúrája, a válasz, melyet erre a kérdésre ad: hogyan tudjuk elérni rendeltetésünket, ami nem más, mint emberségünk megvalósítása? (...)
Jézus közvetlenül ismeri Istent, látja Őt: ezért az igaz közvetítő Isten és az ember között. Emberi látása, mellyel látja az isteni valóságot, fényforrás mindenki számára. Mindazonáltal Jézust magát nem teljesen elszigetelten és a távoli történeti múltba zártan kell szemlélnünk. ...Jézus fénye tükröződik a szentekben és rajtuk keresztül sugárzik. De a "szentek" nemcsak azok a szentek, akiket hivatalosan szentté avattak. Mindig vannak rejtett szentek is, akik a Jézussal való közösségben megkapják ragyogásának egy sugarát, Istennek konkrét, valós megtapasztalását. ... miként Mózes arca ragyogott az Istennel való találkozás után, ugyanúgy Jézus fénye is tükröződik ezeknek az embereknek az élete által.
Aquinói Szent Tamás is érvelt ezzel a ténnyel, hogy bizonyítsa a teológia tudományos jellegét. Tudjuk, hogy (Arisztotelész szerint) egy magyarázati rendszeren belül az összes tudományok kölcsönös kapcsolatban és kölcsönös függésben vannak egymással. Egyik sem dolgozza föl vagy bizonyítja az egészet, mindegyikük így vagy úgy föltételez bizonyításokat, melyeket mint kiindulópontból egy másik tudományból merít. (...)
Szent Tamás azt mondja, hogy a teológia is "alárendelt tudomány", mely nem "látja", maga nem is "bizonyítja" a saját végső alapjait. A teológia a "szentek tudományától" függ, az ő látásuktól: ez a látás a teológiai gondolkodás hivatkozási pontja, mely legitimitását is biztosítja.
Így nézve a teológus munkája "másodlagos" a szentek valós tapasztalataihoz viszonítva. E hivatkozási pont nélkül, anélkül, hogy mélyen lehorgonyozna e tapasztalatban, elveszíti valós jellegét. Ez pedig alázatot követel a teológustól (...); a szentek realizmusa nélkül, a szóban forgó valósággal való kapcsolatunk nélkül a teológia üres intellektuális játékká válik és tudományos jellegét is elveszíti."
"Egy olyan hívőnek, aki engedi, hogy az Egyház hite alakítsa és vezesse, bármilyen gyöngeségek és nehézségek hordozója is, nyitott ablaknak kell lennie az élő Isten fénye számára, és ha valóban hisz, tényleg az. A hívőnek erődítménynek kell lennie az igazságot fogságban tartó hatalmakkal szemben, az előítéletek falával szemben, mely megakadályozza Isten látását. ... Amint a szamariai asszony Jézus hírnöke lett, ugyanúgy ennek az Istennel szembeszegülő világnak a sötétségben a hívők hite lényegében hivatkozási pont az istenkeresők számára."
"A hit aktusa kiemelkedően személyes aktus, mely az emberi én legmélyébe van lehorgonyozva. De éppen e személyes jellege miatt egyidejűleg kommunikáló aktus is. ... Hinni annyit jelent, mint részesedni Jézus látásában, bízni Jézusban; a Jézus keblén nyugvó Szent János szimbóluma annak, amit a hit mint ilyen jelent. Hinni azt jelenti, hogy kommunikálni Jézussal, s így megszabadulni az igazság elleni tiltakozástól, megszabadítani saját énemet a magábazárkózástól, és válaszolni az Atyának, a szeretet "igen"-jére, a létünkre kimondott "igen"-jére, arra az igenre, ami a mi megváltásunk és legyőzi a "világot".

A hit útján - XXI.

"Az Egyházat nem többségi döntések kormányozzák, hanem a hit, amely a Krisztussal a szentmisében való találkozásban érlelődik.
A péteri szolgálat annyi, mint elöl járni a szeretetben, vagyis gondoskodni arról, hogy az Egyház számára az Eucharisztia jelentse a mércét. Az Egyház annál egységesebb lesz, minél inkább e mérce szerint él és az Eucharisztiában minél hűségesebben kitart a hit hagyománykincse mellett; az egységből annál inkább fog szeretet is kiérlelődni, mely a világ felé indul.
Az Eucharisztia ugyanis Jézus Krisztus haláláig menő szeretet-cselekedetén alapul. Ez természetesen azt is jelenti, hogy aki a fájdalmat olyasvalaminek tekinti, amit meg kell szüntetni, vagy legalábbis másokra hagyni, az nem tud szeretni. "Elsőség a szeretetben": elmélkedésünk elején az üres trónszékről beszéltünk (megj.: a bíboros Péter székéről elmélkedik), de immár láthatóvá vált, hogy az Eucharisztia trónja nem az uralkodás trónja, hanem a szolgálat kemény széke." (1996)

A hit útján - XX.

Életünk folyamatos készülés az örök húsvétra, és minden vasárnap Jézus feltámadásának ünneplése. A szentmisében pedig ezt mondjuk: "...hittel valljuk feltámadásodat...". Ratzinger bíboros húsvéti imája életünk egyik szép és termékeny imájává válhat.

Húsvéti imádság

Urunk, Jézus Krisztus,
te a halál sötétségébe elküldted világosságodat.
A legmélyebb magány örvényében
most és mindenkor
szereteted elrejtett hatalma lakik,
s titkaid közepette
a megváltottak allelujáját énekelhetjük.

Add meg nekünk a hit alázatos egyszerűségét,
mely nem hagy tévelyegni minket,
s ha a sötétség és az elhagyatottság óráiba hívsz,
amikor minden bizonytalannak látszik,
adj abban az időben is,
amikor ügyed halálküzdelmet vív,
elegendő fényt, hogy téged el ne veszítsünk,
elegendő fényt, hogy másoknak is fény lehessünk,
azoknak, akik még jobban rászorulnak erre.
Hadd világítson be húsvéti örömöd titka,
mint a hajnalfény,
napjainkba,
hadd legyünk igazán húsvéti emberek
a történelem nagyszombatjain.
Add, hogy a világos és a sötét napokban egyaránt,
a mai időkben is,
vidáman járjuk utunkat,
eljövendő dicsőséged felé. Amen.

A hit útján - XIX.

Joseph Ratzinger 'Krisztusra tekintve' című könyvéből idézünk most gondolatokat. A bíboros számára a hit megismerhető és megérthető nemcsak a Szentírásból, hanem a szentek példájából, tanításaiból is.

A hit gyökerei Jézus és a szentek látásában
Jézus Istent közvetlen közelről ismeri és látja - ezért Ő az igaz közvetítő Isten és ember között. Valamennyiünk fényforrása az, hogy Ő az isteni valóságot emberként láthatja. Jézust sem szabad csak úgy egyszerűen elszigetelt jelenségként szemlélnünk, a régmúltba száműznünk. Ábrahámról beszéltünk már. Hozzátehetjük: Jézus fénye a szentekben tükröződik és róluk sugárzik. Ám ,,szenteknek'' nem csupán a név szerint kanonizált személyeket nevezzük. Mindig léteznek rejtetten is szentek, akik Jézussal közösségben élve befogadják fényének egyik sugarát - Isten konkrét és valóságos megtapasztalását. Az érthetőség kedvéért szeretnék egy talán különös, Mózes történetével kapcsolatos ószövetségi kijelentést megemlíteni: Ha már nem láthatják Istent színről színre, mégis látják, legalább "hátulról" (Kiv 33,23). És ahogyan az Istennel való találkozást követően ragyogott Mózes arca, ugyanúgy sugárzik az ilyen emberek életéből Jézus fénye.
Aquinói Szent Tamás ebből a körülményből fejtette ki a teológia tudomány-jellegét. Rámutat, hogy (Arisztotelész után) a kölcsönös egymásra utaltság és függőség rendszerén belül valamennyi tudomány egymáshoz kapcsolódik. Önmagában egyik sem magyarázza és tükrözi a teljességet, mindegyik feltételez már korábbi, egy másik tartományból származó magyarázatokat. Arisztotelész szerint kizárólag egyetlen tudomány jut el minden emberi megismerés gyökeréig; éppen ezért "első filozófiá"-nak nevezi. A többiek, amelyek egy vagy több társadalomtudományra épülnek - "scientiae subalternae", alárendelt tudományok - legalábbis feltételezik ezt az alapelgondolást.
Aquinói Szent Tamás a tudomány fenti általános elméletébe illeszti a teológia értelmezését. Ebben az értelemben - mondja - a teológia is "alárendelt tudomány'' volna, amely saját végső okát nem önállóan "látja'' és "bizonyítja''. Mintegy a szentek tudásától, az ő látásuktól függ. Ez a látás a teológiai gondolkodás vonatkoztatási pontja, amely egyben létjogosultságát szavatolja. Eszerint a teológus munkája a szentek valós tapasztalatához képest mindig másodlagos. E vonatkoztatási pont, az e tapasztalatba való egészen benső begyökérzés híján elveszti valóságjellegét. Mindez az alázat terhét rója a teológusokra... A teológia üres intellektuális játékká válik és tudomány jellegét is elveszíti a szentek realizmusa és a valósághoz fűződő kapcsolatuk nélkül - hiszen valójában erről szól.

A hit igazolása az életben
Ha rábízzuk magunkat Jézus látására, és hitelt adunk szavának, semmiképp sem a vaksötétnek vágunk neki. Jézus üzenete szívünk belső óhajára válaszol; megegyezik létünknek az Isten igazságára vetülő belső fényével. Hitünk persze főként másodkézből származik. Ám Aquinói Tamás joggal jellemzi folyamatként, belső útként a hitet, amikor azt mondja: "A hit fénye elvezet a látáshoz". János evangéliumában többször is utal erre a folyamatra, például Jézus és a szamariai asszony történetében. Az asszony elbeszéli, mi történt vele a Jézussal való találkozáskor: felismerte benne a Messiást, a Megváltót, aki utat nyit Istenhez és ilymódon az életadó megismeréshez. A helység lakói meglepődnek, hogy éppen ez a nő mondja mindezt - "az asszony szavára'', másodkézből hisznek. Később már így szólhatnak az asszonyhoz: "Most már nem a te szavadra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője (Jn 4,42). A hit felismeréssé, "tudássá'' lesz a személyes találkozáskor.
Természetesen tévedne az, aki a hit útját egyszerűen a haladás egyenes vonalú folyamatának képzelné el. Szorosan összefügg változatosan alakuló életünkkel. Újra meg újra visszalépünk, ezért szüntelenül újra kell kezdenünk. Minden életkornak megvan a maga érettségi foka, de vissza is hullhat az éretlenség állapotába. Mégis azt mondhatjuk, hogy a hitéletben egyfajta evidencia fejlődik ki. Megérint bennünket valósága, és egy hitben végigjárt élet tapasztalata igazolja, hogy Jézus valóban a világ Üdvözítője.
Ezen a ponton kapcsolódik az iménti második szempont az elsőhöz: az Újszövetségben a "szent" szó a keresztények összességét jelölte, bár bizonyára nem mindannyian rendelkeztek a kanonizált szentek tulajdonságaival. De ebben az elnevezésben kifejezésre jut, hogy mindnyájan arra voltak hivatva, hogy a feltámadt Úr megtapasztalása révén vonatkozási pontot jelentsenek mások számára, akiket Jézus látása által kapcsoltak az élő Istenhez. Ez ma is érvényes. Az Egyház hite által formált és vezérelt hívőnek gyengeségei és gondjai ellenére az élő Isten fényét befogadó ablaknak kellene lennie, s az is lesz, ha igazán hisz. A hívőnek az igazságot elnyomó erők, az Isten-látást zavaró előítéletek elleni erővé kell válnia, hogy a sarjadzó hit mintegy támaszkodhasson rá. Ahogyan a szamariai asszonynak Jézus meghívása, úgy később a hite is vonatkozási ponttá válik ebben az Istentől eltávolodott világban.
Ebben az összefüggésben fontos emlékeznünk arra, hogy az ősegyház az apostoli időszakot követően alig folytatott missziós tevékenységet. Nem is volt kialakult közvetlen elképzelése arról, hogyan terjessze a hitet a pogányok között - mégis ez lett a legnagyobb missziós sikerek korszaka. Az antik világ megtérése nem az egyház tervszerű munkájának eredménye, hanem a hit megbízhatóságának gyümölcse, amint az nyilvánvalóvá vált a keresztények életében és az egyház közösségében. Az ősegyház térítő ereje lényegét tekintve a valóságos meghívás fokozatos megtapasztalása volt. Az egyház életközössége abban az életben való részesedésre hívott meg, amelyben feltárult az azt tápláló igazság. Az elpártolás újkori jelensége viszont azon alapul, hogy a keresztények életében nem igazolódik a hit. Ebben mutatkozik meg a mai keresztények nagy felelőssége. Mint Istenről tudóknak a hit vonatkozási pontjává kellene lenniök, életükben kellene bizonyítaniok a hit igazságát, s így utat mutatniok másoknak.
A manapság annyira sürgető új evangelizáció mégoly agyafúrt elméletek segítségével sem kivihető: a mai hitoktatás csődje túlontúl ismerős. Egy önmagában is megalapozott igazság csak annak gyakorlati beigazolódásával összhangban képes felragyogtatni a hitnek azt a belső lényegét, amelyre az emberi szív várakozik. Csak ezen az ajtón keresztül lép a világba a Szentlélek.

Én, te és mi a hitben
Jézus és a szentek közvetítése végül egy harmadik szemléletmódban egyesül. A hit aktusa az emberi én legmélyén gyökerező személyes mozzanat. Ám éppen mert oly nagyon személyes, egyben a kapcsolatteremtés aktusa. Az én lénye legmélyén mindig egy te-re vonatkozik és viszont: Valódi, "közösséggé" váló viszony csak az egyén bensőjéből születhet. A hit aktusa - mint mondottuk - a Jézus látásában való részesedés, Jézusra támaszkodás; János, aki Jézus "keblére hajolt", a hit igazi, valódi jelentésének szimbóluma. A hit: közösség Jézussal és megszabadulás az igazsággal szembeszegülő elnyomás alól, válaszul az Atyának a szeretetet, a létet, a világot felülmúló megváltásunk Igenjére, saját énem kiszabadulása önön béklyójából.
A hit legbensőbb lényege eszerint az együttlét valakivel, kitörés az én beteg elszigeteltségéből. A hit aktusa, a megnyílás a távlatokra, szubjektivitásom ajtajának feltörése, amiről Pál a következőket mondja: "Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem" (Gal 2,20). A megszabadított én egy nagyobb, új én-ben találja magát. Pál az első én kiszabadulásának és egy nagyobb én-ben való feltámadásának folyamatát "újjászületés"-ként írja le. A megújult én-ben, mely felé haladva a hit megszabadít, nemcsak Jézussal egyesülök, hanem mindazokkal, akik ugyanezt az utat járták végig. Más szóval: a hit szükségképpen egyházi hit. Az egyház mi-közösségén belül él és tevékenykedik együtt Jézus Krisztus kollektív én-jével. Ebben az új szubjektumban leomlik az én és a másik közti fal; a fal, amely szubjektivitásomat elválasztja a tárgyi világtól, és számomra hozzáférhetetlenné teszi azt; a fal az én és a lét mélye közt. Ebben az új szubjektumban együtt vagyok Jézussal, és ugyanakkor az Egyház valamennyi tapasztalatának is birtokába jutok, sajátommá lesznek.
Ez az újjászületés természetesen nem egy pillanat alatt megy végbe, hanem egész életutamat betölti. Lényeges azonban, hogy személyes hitemet nem építhetem a Jézussal folytatott magánbeszélgetésre. A hit vagy a mi közösségében él, vagy sehogy. Hit és élet, igazság és élet, az én és a mi szétválaszthatatlanok, és csak az együttélés kontextusában, a hívők és az egyház közösségében bontakozik ki a hit logikája, organikus alkata.
Itt nyilván felmerülhet a kérdés: hol találom az Egyházat? Hogyan lesz számomra szentségi rendjén és hivatalos tanításán túl megélhető az igazi valósága. Ez a kérdés valódi nehézségként merülhet föl. És mégis, manapság a plébániákon, az egyház szokásos működési körén kívül adódnak újonnan alakult közösségek is, amelyek éppen a hit együttes élményéből születtek és a közvetlen élmény frissességét nyújtják. A Comunione e Liberazione egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek lehetőséget adnak az egyház megélésére, a Jézussal való közösség megtalálására, az Ő látásában való részesedésre. Egy ilyen mozgalom épségének és eredményességének megőrzése érdekében két szempontot kell egyensúlyban tartani. Egyrészt az effajta közösségnek valóban katolikusnak kell lennie, azaz minden kor és minden tájék egyetemes Egyházának életét és hitét magában kell hordania és általa kell formálódnia. Ha nem ebben a közös alapban gyökerezik, szektássá és értelmetlenné válik. Másrészt az egyetemes Egyház absztrakttá és értelmetlenné lesz, hacsak itt és most, ezen a helyen és ebben a korban, egy konkrét közösségen belül nem mutatkozik meg élô szervezetként. Így a hasonló mozgalmak hivatása, hogy a legkülönbözőbb "közösségekben" valódi és mély katolicitást éljenek meg, még ha az ezzel együttjáró lemondások árán is. Ekkor lesznek eredményesek, mert maguk is egyházzá válnak, azzá a hellyé, ahol megszületik a hit, s ezáltal az igazságban való újjászületés állomásaivá lesznek.

A hit útján - XVIII.

Joseph Ratzinger bíboros egy beszélgetés során beszélt Istenről. Arról, hogy Isten férfi-e vagy nő, milyen az Isten és hogy hol van Isten. Ebből a beszélgetésből idézünk most.
Isten tulajdonképpen férfi vagy nő?
Isten az Isten. Se férfi, se nő, hanem ezt meghaladva Isten. Ő egészen más. Azt hiszen, igen fontos megállapítani, hogy a bibliai hit számára mindig világos volt, hogy Isten se nem férfi, se nem nő, hanem éppenséggel Isten, és hogy a férfi és a nő az ő képmása. Mindkettő tőle származik és lehetőségükkel mindkettő benne marad fenn.
Mindenesetre probléma az, hogy a Biblia Isten Atyának szólítja, és ezzel férfi képében mutatja be.
Mindenekelőtt azt kell mondanunk, hogy a Biblia az ima megszólításában valóban atya, és nem anya képet alkalmaz, ám Istent kifejező képeiben viszont mindig női tulajdonságokkal illeti. Amikor például Isten könyörületességéről beszél, az Ószövetségben nem elvont fogalommal nevezi meg a könyörületességet, hanem "rachamin"-nal, Isten "anyaölével", amely a könyörületesség szó helyett áll. ... (Isten teremtette a férfit és a nőt.) ...mindkettő megvan benne, s mégis ugyanakkor mindkettő fölött áll.

"Mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon." Vajon Isten ma is oly haragos, mint korábban, vagy megváltozott?
Mindenekelőtt szeretném kiegészíteni az idézetet. Ugyanis így folytatódik: "De ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat." Látjuk, már ez a prófétai szó is azt fejezi ki, hogy Isten haragja és irgalma nem azonos súlyúak. Összehasonlítva a haraggal, az irgalom ezerszeres, és ebben az értelemben a szó ezt jelenti, rászolgáltam a büntetésre és kiestem ebből a szeretetből, de mindig tudnom kell, hogy Isten irgalma ezerszer nagyobb.
Isten haragja annak kifejezése, hogy ellentetésen élek azzal a szeretettel, aki Ő. Aki Istentől, aki a jótól távol él, haragban él. Aki kiesett a szeretetből, negatív valóságban találja magát. Tehát nem úgy van, mint amikor az uralmát féltő diktátor lecsap egyik alattvalójára, hanem csupán a cselekvés belső logikája jut kifejezésre. (...)
Isten büntetése nem abban az értelemben vett büntetés, hogy rendőri bírságot szab ki, és kedvét lelné abban, hogy kellemetlenséget okozzon. "Isten büntetése" igazából azt fejezi ki, hogy eltévesztettem a helyes utat, és az ezzel járó következmények érezhetővé válnak, ha téves ösvényre lépek, és az igazi életen kívül élek.
(...) Fontos, hogy az Egyház igen megfelelően mutassa be az istenképet, és ne tévesen, ijesztően, fenyegető vonásokkal. Ez biztosan a katekézis egy részében így történt, sőt talán ma is néhol. Nekünk ellenkezőleg, Istent mindig Krisztusból kiindulva kell bemutatnunk, az ő nagyságában, olyannak, aki nagyon hosszú pórázra enged bennünket. Sőt, néha az ember azt gondolhatná, hogy tulajdonképpen érthetőbben is megszólalhatna. Még inkább azt kérdezhetnénk: miért hagy nekünk oly nagy játékteret? Miért hagy a gonosznak oly nagy szabadságot és hatalmat? Miért nem fogja szorosabbra?
(...)
HOL van Isten?
Kezdjük a Bölcsesség könyvével. Van itt egy nagyon is aktuális szó, legalábbis nekem annak tűnik. "Isten nem hagyja, hogy azok rátaláljanak, akik őt kísértik", vagyis nem hagyja magát megtalálni azoknak, akik próbára akarják tenni. ... Ha Istent próbára akarjuk tenni, és bizonyos dolgokra vállalkozunk, amelyekről azt gondoljuk, reagálnia kellene vagy nem, s ha mintegy kísérleti tárgyunkká tesszük, akkor már abba az irányba haladunk, ahol biztosan nem találhatjuk meg. Isten nem veti alá magát a kísérletnek. Ő nem egy tárgy, amit kezünkbe vehetünk.
(...) Istent csak akkor kutathatom, ha (ezt) az uralkodói gondolkodásmódot elvetem. E helyett a készenlét, a feltárulkozás, a keresés gondolkodásmódját kell kifejlesztenem. Bátran késznek kell lennem arra, hogy várjak, és hogy ő úgy mutatkozzék meg, ahogyan azt akarja, és nem úgy, ahogyan én szeretném.
De mégis pontosan hol van Isten?
Nem egy meghatározott helyen... nincs semmi, ahol ő ne lenne, mert mindenben ott van. ...semmi esetre sem ott, ahol bűn van. Isten mindenütt van, s mégis a legkülönfélébb fokokban lehet megközelíteni, mivel a lét valamennyi magasabb foka közelebb lesz hozzá. Ahol pedig értelem és szeretet van, közelségének, jelenlétének új formája jelenik meg.
Isten tehát ott van, ahol hit, remény és szeretet van, mivel a bűnnel ellentétben ezeknek van helyük, amelyben Isten dimenzióiba ereszkedünk. Isten mindenütt ott van, ahol jó történik, sajátos módon jelen van, éspedig a tiszta mindennapi létezésen és jelenléten túl.
(...) Már a Szentírásban is előfordul Istennek (ez) az elrejtőzése. Isten elrejtőzik engedetlen népe elől. Hallgat. Nem küld prófétát. Sőt, a szentek életében is előfordul ez a sötét éjszaka. Egyfajta távollétbe, Isten csöndjébe kerülnek, mint például Lisieux-i Szent Teréz, és aztán a hitetlenek sötétségét kell elszenvedniük. Ez mindenesetre nem azt jelenti, hogy Isten nem létezne. De azt sem jelenti, hogy már többé nem lenne hatalma, szeretete. Itt az emberi történelem és az emberi lét helyzeteiről van szó, melyekben az ember képtelen arra, hogy Istent észrevegye, akkor "Isten-homály" lép fel, hogy Martin Buber kifejezésével éljünk. Az embernek ebben a képtelenségében és közömbösségében, hogy Istent észrevegye vagy kapcsolatba lépjen vele, úgy tűnik, Isten visszavonult.
Isten és a világ - hit és élet korunkban, Peter Seewald beszélgetése Joseph Ratzingerrel, 97-103.

A hit útján XVII. - Joseph Ratzinger

Talán sokak számára nem meglepő júliusi sorozatunk negyedik szerzője, Joseph Ratzinger. A sorozat címéhez hűen a Hittani Kongregáció egykori prefektusát, münchen-freisingi érseket, teológiai professzort hívjuk segítségül. Amikor felmerül a kérdés, hogy ki lehet egy katolikus ember példaképe, akkor joggal állítható, hogy nemcsak az, akit egy pápa boldognak vagy szentnek hirdetett ki. A velünk élő szentek felismerhetők. Abból tudjuk meg, hogy valaki az életszentség útján jár, hogy a mindene Isten. Aki nem önmagát szeretné a középpontba állítani, hanem saját maga gyengeségének tudatában, Isten eszközeként használtatva magát Krisztust állítja mindennek a középpontjába. Az életszentség nem okoskodással, hanem példaadással kezdődik - vagyis teszem azt, amit katolikusként tennem kell, és az példává válik majd mások számára is. Az igazi hívő (ha lehet ilyet mondani) nem kérkedik, nem keres magának szövetségest, nem ügyeskedik, nem jár téves megbízólevéllel. Az igazi hívő (ortodox) Krisztusba szerelmes, és az ő életét követve akar eljutni Istenhez. "Isten a szeretet", olvassuk a Szentírásban. A szeretetben lehet felismerni a másik embert, ezáltal pedig Istent. Ha csak hibákat veszünk észre, sosem fogjuk megérteni azokat a próbatételeket, amelyeket Isten 'megenged' számunkra, és amelyekkel vezet egy rögös, olykor kilátástalan úton. Ez az út azonban lehet szép is, mert ez a hit útja. Krisztus példát adott nekünk, hogy miként viselkedjünk. A szentek utánozták őt. A velünk élő szentek pedig megmutatják, hogyan kell visszatérni (és főként miért kell visszatérni) a forráshoz...


Joseph Ratzinger Marktl am Inn-ben született 1927-ben. Édesapja csendőr, édesanyja szakács volt. 1941-ben belépett a Hitlerjugendbe - a tagság minden 14. évét betöltött fiúnak kötelező volt.
1946–1951 között filozófiát és teológiát tanult a freisingi főiskolán és a müncheni egyetemen. 1951. június 29-én szentelték pappá. Ezt követően a katolikus teológia professzora Freisingben, Bonnban, Münsterben és Tübingenben. 1962-től a zsinat egyik vezető teológusa, 1977-ben Döpfner bíboros utóda a München-Freisingi érsekségben. 1972-ben megalapítja a Communio című nemzetközi teológiai folyóiratot. 1981-ben II. János Pál pápa kinevezi a Hittani Kongregáció prefektusává, mely az egyházi tanítás értelmezésének és védelmezésének központi hatósága. Az ő hivatali idejére esnek többek között Róma vitái a harmadik világ felszabadítás-teológiájával, az Egyházon belül jelentkező kritikusokkal (Küng, Drewermann stb.), de a Katolikus Egyház új Katekizmusának szerkesztése is. 2005. április 19-én választották pápává, a XVI. Benedek nevet vette föl.
Tanítványaival minden évben összejönnek és teológiai kérdésekről beszélgetnek többek között. (Tanítványai között van a szomszédos Ausztria bíborosa, Christoph Schönborn bécsi érsek is, valamint a szintén osztrák Heiligenkreuz-i apát, Maximilian Heim.)
Sorozatunkban nem a pápaként írt műveiből idézünk, hanem kifejezetten az azt megelőző időkből...

Joseph Ratzinger
Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben (részletek)

Jézus így beszélt: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.Erre vita támadt a zsidók közt: Hogy adhatja ez a testét eledelül. Jézus ezt mondta rá: Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított” (Jn 6,48-59).
Aquinói Szent Tamás úrnapi prédikációjában Mózes ötödik könyvének egy mondatára hivatkozik, amelyben kifejeződik Izrael öröme kiválasztása, a szövetség titka miatt. A mondat így hangzik: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?” (MTörv 4,7) Érezni lehet, hogyan csendül föl Tamásnál a diadalmas öröm, hogy az Ószövetségnek ez a szava az Egyházban, Isten új népében teljesedett be mindenestül. Mert ha Izraelben Isten a szavával hajolt be Mózeshez és így került közel népéhez, akkor most ő maga öltött testet, ember lett az emberek között, és köztük is maradt, annyira, hogy az átváltozott kenyér titkában kezünkbe és szívünkbe adja magát. Így lettünk igazán „Isten népe”, olyan közel van hozzánk Isten, hogy közelebb már nem is lehetne. Ennek öröméből született meg a 12. században úrnapjának ünnepe, mint egyetlen nagy hálahimnusz ezért az eseményért.
(...)
nem passzív jelenlét
Ha ezt halljuk, már egyben felfogunk valamit abból, hogyan kell érteni Jézus Krisztus jelenlétét. Nem valami önmagában nyugvó állapot, hanem hatalom, amely kiárad ránk, magába akar venni, utat nyit magába. Szent Ágoston mélyen megértette ezt a szentáldozás átélésében. Amikor megtérése előtt küzdött a kereszténység testi oldalának felfogásáért – ez a platóni idealizmus oldaláról teljességgel hozzáférhetetlen volt számára –, látomás-félében egy hangot hallott: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba engem, hanem én változtatlak át téged magamba.” (Vallomások VII. 10,16.) A közönséges evés esetében az ember az erősebb. Bekebelezi a dolgokat, és azok beléje asszimilálódnak, úgyhogy saját lényege egy részévé válnak. Lényévé alakulnak, testi létét építik. De Krisztushoz való viszonyunkban fordítva van: ő a középpont, ő az igazi Létező. Ha igazán áldozunk, az annyit jelent, hogy kiszakadunk saját magunkból, beléje asszimilálódunk, egy leszünk vele és őáltala a testvérek közösségével.
(...)
jelenlét, amely megmarad
c) Ebből egy utolsó következmény adódik: Ha így áll a dolog, vagyis ha a kenyeret és bort nem mi értelmezzük át, hanem az egyház hívő imája által az Úr maga cselekszik és hoz létre újat, akkor ez azt jelenti, hogy jelenléte megmarad. Minthogy megmarad, azért imádjuk az Urat az ostya alakjában. Ez ellen kifogások merülnek föl. Azt mondják: az első évezredben nem csinálták. Erre mindenekelőtt egyszerűen meg kell jegyezni, hogy az egyház a történelem folyamán növekszik és érik. Hozzá kell tenni, hogy mindig megőrizte a szent színeket, hogy elvihesse a betegekhez. Ez a gyakorlat annak tudatán alapult, hogy az Úr jelenléte megmarad. Ezért vette körül mindig is áhítatos tisztelettel a szent színeket.

testi (megtestesült) felelet
az imádás módja és jelentősége
Mindabból, amit meggondoltunk, még egy záró megfontolás következik. Az Úr testileg nekünk ajándékozza magát. Ezért nekünk is testi feleletet kell neki adnunk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az eucharisztiának túl kell érnie a templom határán, az emberekért és a világért végzett sokféle szolgálat alakjában.
De jelenti azt is, hogy vallásosságunk, imádságunk is megkívánja a testi kifejezést. Mivel az Úr, mint a testben feltámadott adja magát, nekünk is lelkünkkel és testünkkel kell válaszolnunk neki. Testünk minden szellemi képessége szükségszerűen hozzátartozik az eucharisztia megüléséhez: ének, beszéd, hallgatás, ülés, állás, térdelés. Azelőtt talán túlságosan elhanyagoltuk az éneket és a beszédet, és csakis hallgattunk egymás mellett. Ma megfordítva az a veszély, hogy a hallgatást felejtjük el. Pedig csak mind a három - ének, beszéd, hallgatás - együtt az a felelet, amelyben szellemi testünk teljességében megnyílik az Úrnak.
Ugyanez áll a három testi alapmagatartásról, az ülésről, állásról és térdelésről is. Megint csak: azelőtt talán nagyon is elfelejtettük az állást és részben az ülést is, mint a fesztelen odafigyelés kifejezését, és túlságosan csak térdeltünk; ma a fordítottja fenyeget. Pedig itt is szükséges mind a háromfajta tartás a maga sajátos kifejező erejével. Hozzátartozik a liturgiához, hogy ülve, elmélkedve hallgatjuk Isten szavát. Hozzátartozik, hogy a készenlét kifejezéséül állunk, ahogyan Izrael állva ette a húsvéti bárányt, hogy tudtul adja készségét a kivonulásra Isten igéjének vezetése alatt. Ezen felül az állás Jézus Krisztus győzelmének is kifejezője: a párviadal végén ő maradt állva győzőként. Innen kapja meg jelentőségét az a tény, hogy István vértanúsága előtt állni látja Krisztust az Isten jobbján (Csel 7,56). Amikor tehát evangéliumhoz állunk, akkor nemcsak Izraellel osztjuk meg az exodus magatartását, hanem ezen túl ott állunk a Feltámadott mellett, megvalljuk győzelmét.

Végül a térdelés is lényeges: mint az imádás testi mozdulata, amelyben éberen, készen, rendelkezési állományban maradunk, de ugyanakkor meghajlunk az élő Istennek és az ő nevének nagysága előtt. Maga Jézus Krisztus Szent Lukács tudósítása szerint a szenvedése előtti végső órákban térdelve imádkozott az Olajfák hegyén (Lk 23,41). István térdre rogyott, amikor vértanúsága előtt nyitva látta az eget és benne ott állni Krisztust (Csel 7,60). Előtte térdel le, az Álló előtt. Péter térden állva imádkozott, hogy kiesdje Istentől Tabita feltámasztását (Csel 9,40). Pál az efezusi presbiterek előtt tartott nagy búcsúbeszéde után (mielőtt elmenne Jeruzsálembe, a fogságba) térdelve imádkozott velük (Csel 20,36). A legmélyebbre ezen a téren a filippi levél Krisztus-himnusza vezet (Fil 2,6-11), amely Jézus Krisztusra viszi át az izajási ígéretet, hogy Izrael Istene előtt világszerte térden állva fognak hódolni: Ő az „a név, amelyre minden térd meghajlik a mennyben, a földön és a föld alatt” (Fil 82,10). Ebből a szövegből nemcsak azt tudjuk meg, hogy az ősegyház térdel Jézus Krisztus előtt, hanem az okát is: Ezzel nyilvánosan hódol neki, a Megfeszítettnek, úgy, mint a világ Urának, akiben beteljesedett az ígéret Izrael Istenének világuralmáról. Ezzel a zsidókkal szemben arról a hitéről tesz tanúságot, hogy a törvény és a próféták, amikor Isten „nevét” említik, Jézusról beszélnek. A császárkultusz, a hatalom teljes kisajátítási igénye ellenében pedig ragaszkodik Krisztus új világuralmához, amely határt szab a politikai hatalomnak. Igent mond ezzel Jézus istenségére. Térdelünk Jézussal együtt; térdelünk az ő tanúival - Istvántól, Pétertől, Páltól kezdve - Jézus előtt. Mindez, mint a hit kifejezése kezdettől fogva nélkülözhetetlen volt az ősegyház számára: így tett látható bizonyságot a világban Krisztushoz és Istenhez való viszonyáról. Az ilyen térdelés testi kifejezése Jézus Krisztus valóságos jelenlétére mondott igenünknek, aki jelen van közöttünk, mint Isten és ember, testével és lelkével, húsával és vérével.
„Hol van nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk a mi Istenünk?” Kérjük az Urat, ébressze fel bennünk újra közellétének örömét, tegyen minket újra imádóivá. Imádás nélkül nincs átváltozás a világban.

A hit útján - XVI.

Sorozatunk mai része különleges, ugyanis ma már egy bejegyzést olvastunk Aquinói Szent Tamás írásaiból. Most, a gondolataiból összeállított sorozat zárásaként egy imádságot ajánlunk olvasóinknak, melyet Szent Tamás írt. Ki lehet nyomtatni, leírni... és a szentmisék után elimádkozni. Hasznos lehet lelki életünkben!

Imádság szentmise után

Hálát adok neked, szentséges Uram, mindenható Atyám, örök Isten, hogy engem, méltatlan bűnös szolgádat, nem saját érdemeim szerint, hanem egyedül csak irgalmad jóvoltából, eltölteni kegyeskedtél Fiadnak, a mi Urunknak, Krisztus Jézusnak drága testével és vérével. Esedezem azért, hogy e szent áldozás ne legyen vétkem a büntetésre, hanem üdvös közbenjárás a bocsánatra. Szolgáljon ez nekem a hit fegyverzetéül, és a jó akarat pajzsául. Legyen vétkeimnek megsemmisítése, a rossz kívánságoknak és bujaságnak kiirtása, a szeretetnek és béketűrésnek, az alázatosságnak és engedelmességnek, és minden erénynek öregbítése; mind a látható, mind pedig a láthatatlan ellenségek incselkedései ellen erős védelem; mind testi, mind lelki indulataimnak tökéletes lecsendesítése; hozzád, egy és igaz Istenhez erős ragaszkodás, és kimúlásom boldog befejezése. És kérlek, hogy engem, bűnöst, azon kimondhatatlan vendégségbe vezetni méltóztassál, hol te, a te Fiaddal és a Szentlélekkel szenteidnek igazi fénye, teljes kielégülése, örök vígsága, legnagyobb gyönyörűsége és tökéletes boldogsága vagy. Amen.

A hit újtán - XV.

Aquinói Szent Tamás:
Hiszek a Szentlélekben (részlet)

A mi számunkra a Szentlélektől többféle gyümölcs származik.
Először az, hogy megtisztít a bűnöktől. Ennek az a magyarázata, hogy annak a feladata a helyreállítás, akinek a feladata a létrehozás. De a lélek a Szentlélek által teremtetett, mivel mindent rajta keresztül hozott létre Isten. Isten ugyanis szeretetből, jóságával hozott létre mindent. „Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” (Bölcs 11,25) Dionysius írja Az isteni nevekről szóló könyvének 4. fejezetében: „Az isteni szeretet nem engedte, hogy sarj nélkül legyen.” Szükséges tehát, hogy az emberek bűn által megrontott szívét a Szentlélek meggyógyítsa. „Áraszd ki lelkedet, és fölélednek, és megújul a föld színe.” (Zsolt 103,30) Nem csoda, hogy a Lélek tisztít, hiszen minden bűnt a szeretet töröl el. „Megbocsáttatott az ő sok bűne, mert nagyon szeretett.” (Lk 7,47) „A szeretet fátyolt borít minden hibára” (Péld 10,12); továbbá: „A szeretet befödi a bűnök sokaságát.” (1 Pét 4,8)
Másodszor, megvilágosítja az értelmet, mivel mindazt, amit tudunk, a Szentlélektől tudjuk. „A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, kit az Atya az én nevemben küld, az majd megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondottam nektek.” (Jn 14,26) Továbbá: „A kenet megtanít titeket mindenre.” (1 Jn 2,27)
Harmadszor, segít és valamiképpen késztet a parancsok meg tartására. Senki sem képes ugyanis Isten parancsainak a megtartására, csak ha szereti Istent. „Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja.” (Jn 14,23) A Szentlélek pedig előidézi az istenszeretetet, és ezzel segít. „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok.” (Ez 36, 26)
Negyedszer, megerősíti az örök élet reményét, mivel mintegy záloga ennek az örökségnek. Az Apostol írja: „Megkaptátok az ígéret Szentlelkének pecsétjét, aki foglaló örökségünkre.” (Ef 1,13-14) Ő ugyanis mintegy az örök élet foglalója. Ennek az a magyarázata, hogy annyiban jár ki valakinek az örök élet, amennyiben Isten fiává válik, és ez azáltal valósul meg, hogy hasonlóvá válik Krisztushoz. Azáltal válik pedig valaki Krisztushoz hasonlóvá, hogy birtokolja Krisztus lelkét, aki a Szentlélek. Az Apostol szerint: „Nem vettétek ugyanis a szolgaság lelkét, hogy ismét csak féljetek, hanem vettétek a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk, Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt bizonyságot, hogy az Istennek a fiai vagyunk” (Róm 8,15-16), és „Mivel pedig Isten fiai vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívetekbe, aki azt kiáltja, Abba, Atya.” (Gal 4,6)
Ötödször, tanácsot ad a kétségekben és megtanít minket arra, hogy mi az Isten akarata. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak.” (Jel 2,7) „Hallgatom őt mint tanítót.” (Iz 1,4)

A hit útján - XIV.

Aquinói Szent Tamás:
Tízparancsolat - A felebarát szeretete (részlet)

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ez a törvény második parancsa és a felebarát szeretetéről szól. Hogy a felebarátot szeretni tartozunk, már mondottuk; hátra van, hogy a szeretet módjáról szóljunk: amelyre akkor utalunk, amikor azt mondjuk, „mint önmagadat”.
E körül az ige körül öt dolgot fontolhatunk meg, amelyeket a felebarát szeretetében meg kell tartanunk.
1. Az első, hogy őszintén kell szeretnünk őt, mint magunkat: ezt akkor tesszük, ha önmagáért szeretjük, nem pedig magunkért.
Ezért meg kell jegyeznünk, hogy a szeretet háromféle, amelyek közül kettő nem őszinte, a harmadik azonban őszinte. Az első, amely a haszonért van. „Van barát, aki asztaltárs, de nem áll helyt a szükség napján.” Ám ez nyilvánvalóan nem őszinte szeretet. Elmúlik ugyanis a haszon megszűntével. Ebben az esetben nem a felebarátnak akarunk jót, hanem inkább magunknak akarunk hasznot.
Van másik szeretet is, éspedig a gyönyör miatt. És ez szintén nem őszinte, mert a gyönyör megszűntével elmúlik. Ezért ezzel elsősorban nem a felebarátnak akarunk jót, hanem inkább az ő javát akarjuk magunknak. A harmadik az a szeretet, amely az erényből ered. És egyedül ez őszinte. Ekkor ugyanis a felebarátot nem a saját javunkért, hanem az övéért szeretjük.

2. A második, hogy rendezetten kell szeretnünk: azaz, hogy ne szeressük őt Istennél jobban, vagy úgy, mint Istent, hanem pontosan úgy, amint önmagadat kell szeretned. „Elrendezte bennem a szeretetet.” (Én 2,4) Erről a rendről tanított az Úr, mondván: „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám; és aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám.” (Mt 10,37)

3. A harmadik, hogy őt tevékenyen kell szeretnünk. Te ugyanis nemcsak szereted magadat, hanem szorgalmasan gondoskodsz is magad számára a javakról, és elkerülöd az ártalmakat. Így kell tenned a felebarátoddal is. „Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.” (1 Jn 3,18) Hiszen kétségtelenül gonoszok azok, akik szájjal szeretnek és szívvel ártanak; ezekről mondja a zsoltáros: „Békésen szólnak embertársainkhoz, holott szívükben gonoszság vagyon.” (Zsolt 27,3) Az Apostol pedig: „A szeretet (legyen) tettetés nélkül.” (Róm 12,9)

4. A negyedik, hogy őt állhatatosan kell szeretnünk, amiként te is állhatatosan szereted magadat. „A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul.” (Péld 17,7) Vagyis mind kedvezőtlen, mind pedig sikeres időben, sőt akkor, tudniillik kedvezőtlen időben állja ki leginkább a próbát a barát, amint ugyanott olvassuk.
De tudnunk kell, hogy két dolog van, amely hozzásegít a barátság megőrzéséhez. Az első a türelem: „Az izgága ember ugyanis viszályt szít”, amint a Példabeszédek könyve mondja. (Péld 26,21) A második az alázatosság, amely létrehozza az elsőt, vagyis a türelmet: „A kevélyek között mindig veszekedés van.” (Péld 13,10) Aki ugyanis nagyot gondol magáról és lenézi a másikat, nem képes annak hiányosságait elviselni.

5. Az ötödik, hogy őt helyesen és tisztán kell szeretnünk, hogy tudniillik őt ne a bűn miatt szeressük, mivel magadat sem így kell szeretned, hiszen ezzel Istent elveszted. Ezért mondja János: „Maradjatok meg az én szeretetemben” (15,9), amely szeretetről írja Sirák fia könyve: „Én vagyok a szép szeretet anyja.” (24,24)

A hit útján - XIII.

Aquinói Szent Tamás
Mindenható örök IstenMindenható örök Isten,
íme a te egyszülött Fiad,
a mi Urunk, Jézus Krisztus
áldott szentségéhez járulok;
odajárulok, mint beteg az élet orvosához,
mint tisztátalan a tisztaság kútfejéhez,
mint vak az örök fényesség világosságához,
mint szegény koldus
a menny és föld Urához.

Kérem tehát végtelen,
bőséges irgalmasságodat,
gyógyítsd meg kegyelmesen
az én betegségemet,
mosogasd meg undokságomat,
világosítsd meg vakságomat,
gazdagítsd meg szegénységemet,
födözd be mezítelen voltomat,
hogy téged, az angyalok kenyerét,
a királyok Királyát, urak Urát
oly tisztelettel és alázatossággal,
oly töredelmes és alázatos szívvel,
oly tisztasággal és hittel,
oly akarattal és szándékkal vegyelek,
amint leghasznosabb a lelkem
üdvösségére!

Engedd, én Istenem,
hogy ne csak a szentséget vegyem,
hanem annak gyümölcsét
és erejét is érezzem!

Ó, kegyelmes Istenem, add,
hogy egyszülött Fiad testét,
amelyet Szűz Máriától vett,
úgy fogadjam magamhoz,
hogy méltó legyek vele
titokszerűen egyesülni,
és az ő tagjai sorába kerülni.

Ó, szerelmes Atyám, engedd,
hogy édes Fiadat,
akit most utamban lepel alatt
akarok magamhoz venni,
egykor színről színre,
örökkön örökké láthassam,
aki veled él és uralkodik
a Szentlélekkel egyetemben,
Isten mindörökkön-örökké!
Amen.

A hit útján - XII.

Aquinói Szent Tamás: Az öt út1. Változás
Tapasztalati tény, hogy a világban változás van. Azonban változtatni annyit jelent, mint átvinni valamit potentiából actusba, de ezt csak actusban lévő lény teheti meg, viszont nem lehet valami ugyanabban az időben, ugyanabból a szempontból actusban is, és potentiában is, ezért lehetetlen, hogy valami önmagát változtassa. Tehát mindazt, ami változik, szükségszerűen más változtatja és ez utóbbit ismét más lény. Azonban itt nem lehet a végtelenségig menni, mert akkor nem lenne első változtató, ami azt jelentené, hogy semmi más változtató sem lehetne, és ezért nem lennének változtatottak sem. Ezért szükségszerű egy olyan első változtató léte, amit semmi nem változtat. Ezt nevezzük Istennek.

2. Létesítő ok
Tapasztalati tény, hogy a világban létesítő okok vannak. Azonban lehetetlen, hogy valami önmaga létesítő oka legyen, hiszen így előbb lenne önmagánál, ami lehetetlen. Viszont a létesítő okok sorában nem mehetünk a végtelenségig, mivel minden közbülső ok egyúttal okozat is, márpedig okozat nincs ok nélkül, tehát szükségszerű egy első létesítő ok léte. Ezt nevezzük Istennek.

3. Esetlegesség
Tapasztalati tény, hogy a világban a dolgok keletkeznek és elpusztulnak, tehát képesek létezni és nem létezni. Lehetetlen azonban, hogy ezek a lények mindig létezzenek, mivel, az ami képes nem létezni, az valamikor nem létezett. Azonban azt, ami nincs, csak egy létező hívhatja létre, ha viszont minden lény olyan lenne, ami képes nem létezni, akkor valamikor egyetlen lény sem létezett volna, ez viszont azt jelentené, hogy ma sem létezik semmi. Ez nyilvánvaló tévedés. Tehát nem minden lény esetleges, hanem kell lennie szükségszerű lénynek is. A szükségszerű lény szükségszerűségének vagy más lény az oka, vagy önmaga lényege a magyarázata. Viszont azon lények sorában, melyek szükségszerűségét más lény okozza, nem mehetünk a végtelenségig, amint azt a létesítő okoknál már bizonyítottuk. Tehát léteznie kell lényegénél fogva szükségszerű lénynek, ami szükségszerűségének oka nem más lény, hanem ő az oka más lények szükségszerűségének. Ezt nevezzük Istennek.

4. Léttökéletességi fokozatok
Tapasztalati tény, hogy a világban a dolgok különféle fokban jók, igazak, stb. Kell lennie tehát egy legjobb, legigazabb, és ennek következtében leginkább létező lénynek. Azonban az a lény, mely valamely nemben a legnagyobb, oka mindazon lényeknek, melyek ahhoz a nemhez tartoznak. Létezik tehát valami, ami valamennyi lény számára a lét, a jó és minden tökéletesség oka. Ezt nevezzük Istennek.

5. Célirányosság
Tapasztalati tény, hogy a világban egyes értelem nélküli természeti lények célszerűen működnek. Azonban az értelem nélküli lények csak akkor irányulnak célra, ha őket egy értelmes lény a célra irányítja, ahogy a nyílvesszőt irányítja az, aki nyilaz. Létezik tehát olyan értelmes lény, aki minden természeti lényt célra irányít. Ezt nevezzük Istennek.

forrás

A hit útján XI. - Aquinói Szent Tamás

A történelem egyik csúcspontjának is nevezhető XIII. századról (melyet pedig III. Ince századának is szokás nevezni) joggal mondhatjuk, hogy öt személyiség uralta: III. Ince, a francia Szent Lajos, Aquinói Szent Tamás és két szerzetes: Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos.
A gótika kora volt ez. Magasabb templomok, amelyek világosabbak, egy régi boltozatfajta újszerű alkalmazása - keresztboltozat, a kereszthajó, mely elosztja a falakra nehezedő nyomást, és lehetővé teszi, hogy a fal vékonyodjon, magasabb legyen megnyíljon a fénynek, egészen addig, míg a falat néha csaknem teljesen feláldozzák. Az üvegablak győz a gótikus művészettel, mérséklődik a szobrok száma, a kőbe vésett ábrázolások elborítják a kapuzatokat, "amelyek így a teremtés és megváltás enciklopédikus összegzéseivé válnak." - fogalmaz Pierre Perrard.
Ez vallásos művészet. A katedrálisok békéje Isten békéjét tükrözik, itt összhang van, minden a kor fő gondolatáról tanúskodik: a teremtmények hierarchiájáról, a Krisztus történelmébe beírt emberi történelemről.
A XIII. század végén egész Európa ugyanazt az építészeti nyelvet, a közös hit, a morális egység, a lelki szintézis ugyanazon kifejezést birtokolta. Ennek a lelki szintézisnek lett Aquinói Szent Tamás a teológusa.
Roccasecca-ban született 1226-ban grófi nemzetségben. Öt évesen a montecassinói bencéseknél nevelkedett. Tizennégy évesen elhatározza Nápolyban, hogy belép a domonkosok rendjébe (Szent Domonkos 1170 körül született). 1245-ben Párizsba megy, majd Kölnben tanul Albertus Magnusszal. Ezután 1252-ben már tanárként tér vissza Párizsba. 1259-1269 között Itáliában tanít teológiát. 1262-ben Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának orvietói látogatása után, Tamás maga is támogatja a magyar szerzetesrend jóváhagyását.
1265-ben Rómában átveszi a rendi főiskola vezetését. 1274-ben útban a Lyon-i uniós zsinatra, meghal. 1323-ban avatták szentté.
A domonkos rendben egy teológiai tanár jelenléte éppoly szükséges volt, mint a perjelé. Szent Tamás a mestere által előírt úton haladt előre. Kölni Albert (Albertus Magnus) volt mestere Párizsban is, és utána Kölnben is. Ő ezt mondja egy alkalommal: "Hit és erkölcs dolgában inkább kell hinni Szent Ágostonnak, mint a filozófusoknak, ha nem egyeznek a vélemények, de amikor az orvoslásról beszélünk, én inkább Gallienuszra vagy Hippokrateszre bízom magam..." Tamás 32 évesen lett tanár Párizsban. A kinyilatkoztatott igazságok és az ész által megközelíthető igazságok szintézisét akarta fölépíteni. Szerinte Isten szavának elfogadása olyan keresésre kell hogy ösztönözzön, ahol a természet és kegyelem egyaránt érdekeltek. A hit mindig a megértést keresi, az ész és hit különböznek, hogy egyesülhessenek.
Jaques Maritain ezt mondja Tamásról: "Az értelmet visszavezeti tárgyához, célja felé irányítja, s visszaállítja sajátos természetét. Azt mondja róla, hogy a létért van teremtve, alávetve a tárgynak, de azért, hogy eljusson saját igazi szabadságára; mert ebben az alávetettségben van mindez, amelyet ő saját magán belül állít helyre lényegi hierarchiával és az erények rendjével."
Szent Tamás számára az ima egy óhaj kifejezése. Az ima célja nem lehet Isten akaratának megváltoztatása, hanem hogy segítsen azt megérteni. Az imádkozó „megnyílik Istennek, szinte hódolattal alárendeli magát Neki.” Az ima "bizalmas viszonyt alakít ki Istennel."
Ajánlott írás Szent Tamásról: itt és itt. Tamás és az Eucharisztia című német nyelvű tanulmány itt.
A Summa Theologiae angol nyelven itt olvasható, a magyar kiadás pedig itt megrendelhető.
Ajánlott oldal: Magyarországi Aquinói Szent Tamás Társaság

Aquinói Szent Tamás írása az Eucharisztiáról:
Ez a szentség a kegyelmet közli

Ennek a szentségnek a hatását először és főképp abból kell meggondolnunk, amit ez a szentség tartalmaz, s ez Krisztus. Amidőn ő láthatóan a világba jött, a világnak a kegyelem életét hozta, mint írva van: "A kegyelem és az igazság Jézus Krisztussal valósult meg." Éppúgy, amikor szentségileg az emberbe jön, a kegyelem életét munkálja, ama szavai értelmében: "Aki engem eszik, énáltalam él." Ezért mondja Alexandriai Cirill is: "Isten életet adó Igéje, testével egyesülve azt életadóvá tette. Mert megfelelő volt, hogy ő valamiképpen egyesüljön a mi testünkkel szent teste és drága vére által, melyet életadó áldásként kapunk a kenyérben és borban." Másodszor, meg kell fontolnunk, mit mutat be ez a szentség, s ez Krisztus szenvedése. S ezért azt a hatást, amelyet Krisztus szenvedése tett a világra, ez a szentség az emberben hozza létre. Ezért a szavakhoz: "Azonnal vér és víz folyt ki", Chrysostomus hozzáfűzi: "Innen veszik kezdetüket a szent titkok. Úgy járulj a megrendítő kehelyhez, mintha Krisztus oldalából innál." S maga az Úr is azt mondja: "Ez az én vérem... amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára."
Harmadszor, ennek a szentségnek a hatását az a meggondolás nyújtja, hogy milyen módon kapjuk. Kapjuk pedig étel és ital módján. Így mindazt a hatást, amit az anyagi étel és ital létrehoz a testi életre, hogy azt fenntartja, növeszti, felfrissíti és élvezetet ad, mindazt létesíti ez a szentség a lelki életben. Ezért mondja Szent Ambrus: "Az örök élet kenyere ez, mely lelkünk lényegét tartja fenn." És Chrysostomus: "Adja magát nekünk, akik őt érinteni, enni, átölelni vágyunk." Maga az Úr is mondja: "Az én testem valóban étel, s az én vérem valóban ital."
Negyedszer, ennek a szentségnek a hatása érthető azokból a színekből, amelyekben vesszük. Ezért mondja Szent Ágoston: "A mi Urunk testét és vérét oly dolgokban nyújtotta, amelyekben a sok eggyé teljesül. Mert a kenyér sok gabonaszemből lesz eggyé, s a bor sok szőlőszem összefolyásából." És ugyanő mondja: "Ó, jóság szentsége, egység jelképe, szeretet köteléke."
S mivelhogy Krisztus és az ő szenvedése a kegyelem létesítője, s a lelki megerősödés és a szeretet nem lehet meg kegyelem nélkül, a mondottakból nyilvánvaló, hogy ez a szentség a kegyelmet közli.

A hit útján - X.

Sorozatunk második hetének végéhez értünk. Szent Ágoston vezetett most a hit útján minket. Jövő héten Aquinói Szent Tamás lesz segítségünkre.
Szent Ágoston a keresztény tanítást külön művében értelmezi és magyarázza. Ebből idézünk:
Felebarátunk minden ember, de sőt még maguk az angyalok is
31. Ehelyütt azonban az angyalokra nézve is akad számunkra kérdés. Annak élvezetében ugyanis,
akinek élvezetére mi is sóvárgunk, ők is boldogok. Mi minél inkább élvezzük Őt e földi életben, akár
tükör által, akár talányosságban, annál türelmesebben viseljük vándorlásunkat és annál epekedőbben
óhajtjuk ennek végét. Nem egészen ésszerűtlen kérdés: vajon ama két parancsban benne vagyon-e az
angyalok iránti szeretet is? Merthogy az emberek közül senki-sem kivételezett, Ki megparancsolta,
hogy szeressük felebarátunkat: megmutatja maga Urunk az Evangéliumban és megmutatja Szent Pál
apostol is. Az ember ugyanis, kinek e két parancsot elésorolta és kinek megmondotta, hogy e két
parancsolaton függ az egész törvény és a Próféták, kérdést intézett hozzá e szavakkal: „De ki az én
felebarátom?” (Lk 10,29 stb.) Erre egy valakit említett az Úr, ki Jeruzsálemből Jerikóba méné, rablók
közé juta, kik meg is foszták őt és súlyosan megsebesítvén, félholtan hagyák... úgy tanított az Úr, hogy
ez embernek csupán az volt a felebarátja, ki épülése és ápolása iránt is irgalommal viseltetett. Ezt az
iménti kérdező is elismerte a következő kérdésben. Majd így szólt hozzá az Úr: „menj és te is
hasonlóképpen cselekedjél.” Ebből nyilván megérthetjük, hogy az a mi felebarátunk, akivel szemben
az irgalmasság szolgálatát kell tanúsítanunk, ha arra rászorul, vagy legalább is kellene tanúsítanunk, ha
arra rászorulna. Az már aztán világos következtetés, hogy az is felebarátunknak számít, aki viszont
velünk szemben volna köteles ilyesmire. A felebarát szó annyit jelent, mint felének lenni valakinek.
22
Fél azonban valaki csak egy másik fél mellett lehet.2 Ki nem döbbenne rá ezek után, hogy kivételezés
nincsen és hogy senkitől sem tagadható meg az irgalom szolgálata? Hiszen a parancs még az
ellenségre is kiterjed. Mert ugyanazon Úr így szól: „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal,
kik titeket gyűlölnek”. (Mt 5, 44.)
32. De így tanít Pál apostol szava is: „Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, ne kívánd a másét... és
ami egyéb parancsolat vagyon, mind ez igébe foglaltatik: szeressed felebarátodat, mint
tennenmagadat. A felebaráti szeretet gonoszt nem cselekszik.” (Róm. 13,9-10.) Ha valaki már most
úgy gondolná, hogy az Apostol nem minden emberre értette ezt a parancsot, akkor kénytelen volna a
mindenképen ízetlen, sőt egyenesen gonosz állítást megkockáztatni: az Apostol elgondolásában nem
volna bűn, ha valaki egy nem keresztény, vagy egy ellenséges ember feleségét házasságtörésre vinné,
esetleg őt magát megölné, vagy jószágát megkívánná. Ha azonban e mondást csak az esztelen
kockáztathatja meg, akkor nyilvánvaló, hogy minden embert felebarátszámba kell vennünk. Hiszen
senkivel szemben sem szabad gonoszát cselekednünk. (ford. Városi István)

A hit útján - IX.

Szent Ágoston:
Az élet Kenyerét adod

Isten, ki nekünk az élet Kenyerét adod;
Isten, ki által szomjazzuk azt az italt,
mellyel töltekezni mindig vágyunk;
Isten, ki minket tisztogatsz
és képessé teszel
az isteni dolgok befogadására:
Ó, látogass meg engem kegyelmeddel!

A hit útján - VIII.

Szent Ágoston "megérti, hogy hit nélkül nem boldogulhat". Erről így ír a Vallomásokban:
1. A katolikus tanítást tehát a mondottak szerint a legelső helyre tettem, és megértettem, hogy az Egyház sokkal szerényebben és minden hamisság nélkül követel hitet bizonyságokkal meg nem támogatott tételeire is - akár volt valami bizonyítéka, de nem mindenki számára, akár nem volt -, míg a manicheusok vakmerően tudást ígértek, a hiszékenységet kinevették, de azért temérdek hiábavaló és oktalan dologra, mivel bizonyítani nem tudtak, hitet követeltek.
Azután gyöngéd és igen irgalmas kezed, Uram, lassan-lassan összeigazgatta szívemet. Végig fontoltattad velem, mennyi temérdek dolgot elhiszek, pedig egyiket sem látom, s nem voltam ott, mikor történtek. Mennyi ilyen adat van a világtörténelemben, az országok és városok történetében, aminek mind nem voltam tanúja; mennyit elhiszek barátaimnak, az orvosoknak, s általában az embereknek, s ez így van jól, mert e bizalom nélkül mozdulni sem tudnánk az életben. S végül rendületlenül hiszem, hogy ezektől a szülőktől származtam, pedig erről semmit sem tudhatnák, hacsak el nem hittem volna, amit mondottak.
2. Ezen elmélkedések fonalán meggyőztél, hogy nem azok hibáznak, akik hisznek immár majdnem az egész világon igen nagy tekintélyű könyveidnek, hanem azok, akik nem hisznek. Meggyőztél, hogy ügyet sem kell vetnem az ilyen feszegetésekre: honnan tudjuk, hogy e könyveket csakugyan az egy igaz, és igazmondó Isten lelke adta az emberiségnek?
Mert éppen ezen a ponton kellett és lehetett megfognom a dolgot!
Hisz például az egymást döngető bölcseleti kérdések harca abban a sok könyvben, amelyeket egymással civakodó bölcselőktől olvastam, nem tudta kicsikarni belőlem, hogy csak egy pillanatra is kétségbe vonjam akár létezésedet, pedig nem tudtam mi vagy; akár azt, hogy te vagy az egész mindenség kormányzója.
Ezt mindig hittem. Néha erősebb hittel, néha gyengébbel, de mindig hittem, hogy vagy, és hogy gondunkat viseled; jóllehet nem tudtam, mi az igazság mivoltod ügyében, vagy melyik a hozzád vivő, vagy hozzád visszavezető ösvény.
Mivel tehát beláttam, hogy gyöngék vagyunk az igazság biztos értékű megtalálására, és éppen ezért szükségünk van a szent Írások gyámolító tekintélyére, elkezdtem hinni, hogy semmi módon nem adnál a Szentírásnak immár majdnem az egész világon olyan kiváló tekintélyt, hacsak azt nem akarnád, hogy éppen e tekintély erejében higgyünk benned és férkőzzünk hozzád.
3. Az Írásokban gyakran elém ütköző értetlenséget is most, hogy így immár sok helynek elfogadható magyarázatát hallottam, a szent titkok mélységes mivoltával indokoltam, s az Írás tekintélye azzal is még inkább becsülnivalónak és szent hittel hívésre méltónak látszott, hogy mindenkinek keze ügyében van, mindenki olvashatja, de titkainak értésére csak mély elme méltó. Világos beszédjével s lehető legegyszerűbb előadási módjával mindenkinek kínálkozik, de egyszersmind komoly férfiak értelmét is ugyancsak megpróbálja. Az egész világot keblére öleli, de szűk nyílásokon keveset vezet el hozzád, s mégis sokkal többet, mintha nem ékeskednék ilyen magas tekintéllyel, s szent egyszerűsége ölébe ekkora tömegeket össze nem ölelne.

Tűnődtem ezeken, s te segítettél.
Sóhajtoztam: meghallgattál.
Ingadoztam: kormányoztál.
A világ széles országútján ballagtam: s nem hagytál magamra.

A hit útján - VII.

Szent Ágoston
Isten szépségéről
Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! Künn kerestelek, s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának.
Azután felharsant hívó szózatod; megtörted lelkem süket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél, s íme áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után.
Majd ha egészen beléolvadok, nem bánt engem többé sem fájdalom, sem fáradság; egész életemet azontúl teljességed élteti. Akit te betöltesz, szárnyakat kap tőled; én meg, jaj, nehézkes vagyok, mert még nem vagyok tele tevéled!
Gonosz örömök küszködnek bennem tisztes szomorúságokkal; melyik fél győz majd, nem tudom. Uram, jaj, kérlek, könyörülj rajtam.
Jaj nekem! Íme sebeim! nem rejtegetem őket. Orvos vagy, beteg vagyok. Könyörületes vagy, nyomorult vagyok.
Nem igaz-e, hogy kísértés az ember élete a földön? Bajt és nehézséget ki szeret? De nem is kívánod, hogy szeressük, hanem. hogy tűrjük. Amit tűrök, azt nem szeretem, ha talán készakarattal tűröm is. Mert akinek öröme van is a hosszú tűrésben, jobban szeretné, ha nem volna tűrnivalója.
Bajomban a jobbat várom, jósorsomban bajtól félek. Van-e e kettő között valahol középen olyan pont, ahol az ember élete nem volna kísértés?
Jaj, és újra jaj nekünk a sors kedvezései miatt, mert elrettentenek a megpróbáltatásoktól s romlás jár örömeik nyomában!
Jaj, újra és harmadszor is jaj a sors megpróbáltatásai miatt, mert nehéz a baj igája, s jobb utáni vágyakozásunk, jaj, könnyen végét szakítja türelmünknek.
Nem szakadatlan kísértés-e az ember élete a földön?
Nincs nekem másban reményem, mint nagy irgalmasságodban. Add meg, Uram, amit parancsolsz, s követelj tőlem, amit csak akarsz!
Isten iránti szeretet.
Uram, hiszem, tudom és érzem, hogy te vagy a legfőbb jó. Nemcsak a legfőbb jóakarat vagy, hanem a legfőbb, a mindent felűlmúló szépség is. Hiszem, hogy bármilyen szép is teremtett világod, Hozzád, minden szépség forrásához és teremtőjéhez hasonlítva, mégis csak por és hamu és semmi, és nem érdemel csodálatot.
Tudom, hogy az angyalok és szentek tökéletes öröme, boldogsága: szemlélni téged, az örökkévaló szépséget. Már a földön is elragadtatásba ejt szent lelkeket dicsőségednek egy-egy sugara. Még én is, az én semmiségemben, érzem ennek igazságát, hiszen irgalmasságból felvetted természetünket és ember módjára jöttél hozzánk, ,,és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét''.
Ó én drága Megváltóm, minél többet szemlélem szavaidat, tetteidet, műveidet, szenvedéseidet, melyekről az Evangélium értesít bennünket, annál mélyebben megismerem csodálatos dicsőségedet és szépségedet.
Éppen azért, jóságos Megváltóm, mert látom, milyen szép vagy, azért szeretlek és óhajtlak mindig jobban szeretni. Mert az egész létező világon Te vagy az egyetlen jóság, az egyetlen szépség és gyönyörűség, mert semmi sem hasonlítható hozzád, mert Te végtelenül fölségesebb és csodálatosabb vagy, mint a legszebb teremtmények, azért ölellek magamhoz egészen sajátos, semmivel össze nem hasonlítható, egyetlen és valóban szuverén szeretettel. Minden sötét és szomorú nekem Hozzád képest, én Uram, semmit sem tudnék úgy szeretni ezen a földön, mint téged, még azt sem, ami természettől a legkedvesebb nekem. Mindent inkább veszítsek el, csak téged ne, mert Te, ó Isten, Te vagy az én legfőbb Uram, egyetlen szerelmem.
De te, Uram, végtelenül jobban tudod nálam, milyen kevéssé szeretlek valójában. Nem is tudlak szeretni másként, mint kegyelmed segítségével. Csak a kegyelem nyitotta meg lelkemnek szemét, hogy láthassa felségedet. A kegyelemragadta meg és tette fogékonnyá csodálatos szépséged gyönyörűségei iránt szívemet. Csak az érzékek szörnyű romlottsága tarthatna vissza attól, ó Uram, hogy szeresselek és szemléljelek.
Ki van közelebb hozzám nálad, ó Istenem? És mégis e földnek dolgai, mindaz, ami természettől jól esik nekem, újra, meg újra el akarják fordítani rólad tekintetemet. Csak kegyelmed segíthet rajtam. Óvd hát, ó Uram, szememet, fülemet, szívemet e borzasztó zsarnokságtól! Törd szét bilincseimet, emeld fel szívemet, engedd, hogy egész lényem csak feléd forduljon, hogy soha el ne veszítselek szemem elől, és engedd, hogy szeretetem a te szemlélésedben napról-napra növekedjék. Ámen.

A hit útján - VI.: Szent Ágoston

Az elmúlt héten Boldog John Henry Newman segített minket a hit útján, ezen a héten pedig Szent Ágoston. Júliusi sorozatunk következő, harmadik hetében Aquinói Szent Tamás lesz a vezetőnk.
Szent Ágoston 354. november 13-án született Thagaste-ban. Édesanyja Szent Mónika volt, akinek Ágoston megtérését nagyban köszönheti. Már gyermekkorában látszott egyedi tehetsége, fogékonysága a szellemiek iránt. Azonban az iskolai évek során sokszor részt vett a diákcsínyekben. Vallomások című könyvében (vallomásaiban) leírja fiatalkori bűneit is.
Áttelepítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak érzett nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerótól, Platóntól, a sztoikus filozófiától is.
370-373 között felsőfokú tanulmányokat folytatott Karthágóban, megszületett Adeodatus gyermeke, belépett a manicheusok szektájába. Ezután tanár volt Thagastéban, majd Karthágóban. 383-ban Rómába ment, 384-ben Milánóba. 385-ben édesanyja is követi. 386. augusztusában megtért, visszavonult (itt írja meg a Dialógusokat), majd a következő tavasszal húsvétkor megkeresztelkedett (Milánó). 391-ben Hippóban pappá szentelték, 395-ben Valerius 'társpüspöke' lett.
396-ban Szent Pál írásait újraolvassa, és kegyelemtanára nagy hatással lesz. 397-ben részt vett a karthágói zsinat munkájában.
Több zsinaton és vitában részt vesz, és "győztesen" kerül ki, sikerül megvédenie a katolikus tanítást.
430. augusztus 28-án halt meg. Ekkor a vandálok már harmadik hónapja ostromolták Hippót.
Szent Ágoston tanítása máig meghatározó az Egyház életében. A kegyelemről szóló tanítása Szent Pál gondolatain alapul. Ágoston azt állítja, hogy a kegyelem ingyenes. "{Az isteni kegyelem, ha érdemekért járna} nem volna kegyelem, mivel a kegyelem csak akkor az, ha ingyen kapott." (De gratia Christi et de pecc. orig., II., 31, in fine.) A Szentlélek ott fúj, ahol akar, és nem arra, ahol érdemekkel hívogatják - mondhatnánk összefoglalva tanítását. A kegyelem belül nyilvánul meg, szemben Pelagius állításával. Szintén a De gratia-ban írja: "Aki azt állítja, hogy az emberi természetnek nincs szüksége bármely korban orvos gyanánt a második Ádámra, mivel az nem romlott meg az első Ádámban, az bizonyosan ellensége az isteni kegyelemnek, mégpedig nem valami olyan kérdést illetően, amelyben lehetséges kételkedni és tévedni a hit sérülése nélkül, hanem magát a hitünk alaptételét illetően, azt illetően, ami kereszténnyé tesz bennünket." Az áteredő bűn kapcsán írja ezeket a sorokat. Korában a kegyelem és az áteredő bűn problémája összekapcsolódott.
Az eleve elrendeléssel kapcsolatban ő inkább előrelátásról beszélt. Vagyis Isten látja előre sorsunkat, de nem szán minket eleve a pokolra vagy eleve a mennybe. Felmerült a kérdés, hogy Isten mindenkit az üdvösségre szán-e? Ő hangoztatta, hogy igen. A korabeli viták során még az is felmerült, hogy az üdvözültek száma korlátozott-e, vagyis nem is csökkenhet és nem is növekedhet. Timóteus leveléről például sokat hallgat a püspök, amelyben ezt olvassuk: "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön." Ő inkább a gondolat második részét hangsúlyozza, vagyis hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére. A hitre jutás vagy a hitben maradás (állhatatosság) Isten adománya, és "hogy ez az ajándék egyeseknek megadatik, másoknak nem adatik meg, azt nem vonhatjuk kétségbe, hacsak nem akarunk ellentmondani a Szentírás betűinek, melyek a lehető legvilágosabban tanúskodnak erről. Az a kérdés pedig, hogy miért nem részesülhet mindenki ebben az adományban, nem zavarhatja meg a hívőt, hiszen az ő hite szerint egyetlen ember vétke - teljességgel igazságos ítélet nyomán - minden embert kárhozatba taszított, úgyhogy még ha Isten senkit sem szabadítana is ki belőle, igazságosan nem róhatnánk föl ezt neki!" (De praed. sanct., 14.) Nem az ember dolga, hogy Isten tervére magyarázatot keressen. Ágoston az apostolt idézi: "Ember, ki vagy te, hogy perbe szállj az Istennel?" (Róm 9,20) Végül elmondható, hogy nem akarja a félreértéseket. Reménykedhet az ember egész életében, sőt az Utolsó napon is, hogy Isten irgalma (és kegyelme) megmenti, és így eljuthat az üdvösségre, melyre Isten őt szánta.
Tanításának minden részletére nincs szándékunk kitérni, ám még essék szó Istenről szóló gondolatairól.
Alapvető műve ebben a témában a De Trinitate (A Szentháromságról) című műve. Felteszi a kérdést, hogy "miként teszi lehetővé a hit, hogy szeressük ezt a Háromságot, akit nem ismerünk?" A szeretet önmagában Isten megismerésének a kezdete, ő ad választ kérdéseinkre, az igazi szeretet, mely Istentől ered és Istenhez visz minket. Művében ír a teremtésről is, hiszen az ember meg akarja ismerni Istent, akinek képmására vagyunk teremtve. Elmélkedése során eljut oda, hogy a kép (az ember) miközben a világban megnyilvánul, belevész az érzékelhető valóságba, "deformálódik", nem vész el, és nem szűnik meg Isten képe lenni. (De Trin., XIV, 15.) Isten pedig képes kötődni ahhoz, akinek ez a képmása. Ez az ún. "visszakapcsolódás", melynek segítségével a kép visszanyerheti eredeti alakját.
Ágoston a Szentháromság titkának keresésében fáradhatatlan, hiszen az ember vágyik arra, hogy aki őt szereti, megismerje. "Úgy keressünk tehát, mint akik találni fogunk, és úgy találjunk, mintha tovább kellene keresnünk." - állítja.
Mai elmélkedésünket zárjuk Szent Ágoston szavaival, aki a De Trinitate c. művének utolsó szavaiban írja:
"Uram, egyetlen Istenem, Isten, aki a Szentháromság vagy, mindazt, amit e könyvekben arról mondtam, ami csak hozzád tartozik, ismerjék fel azok, akik a tieid; ha olyasmit mondtam, ami csak hozzám tartozik, azt bocsásd meg Te, és bocsássák meg azok, akik a tieid." (De Trin. XV, 51,)

A hit útján - V.

Sorozatunk első szakaszának végéhez érkeztünk. Jövő héten Szent Ágoston nyomán haladunk előre a hit útján. Most olvassuk el Newman elmélkedését a szentáldozásról.
A szentáldozásról

Annak, hogy az emberek nem járulnak a szentáldozáshoz, az a valódik oka, hogy nem kívánnak jámborul élni. Nincs ínyükre megígérni a jámbor életet és azt gondolják, hogy ez az áldott szentség kötelezi őket erre, hogy a jelenleginél sokkal szigorúbb és komolyabb életet éljenek.
Megengedem, hogy lehet ebben sok önmaguk iránti kellő bizalmatlanság, megokolt félelem, a múlt bűneinek terhe, hiányos ismeret és más okok, mégis a legtöbb esetben mindezek mögött a Krisztus igája viselésétől vagy legalábbis a viselésének a megígérésétől való irtózás rejlik.
Berzenkedés ellene, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjanak a bűn szolgálatával; saját kényelmük, saját akaratuk, tunyaságuk, érzékies életmódjuk, a jelenegi őszinteségük felőli aggodalmon alapuló bizalmatlanság, hogy állhatatosak maradnak szent elhatározásaikban.
Ezért nem mennek az emberek Krisztushoz életért. Tudják, hogy Ő nem fogja magát feltárni nekik, hacsak maguk nem egyeznek bele, hogy Neki szenteljék magukat...
Ezek megfontolását ajánlom komoly figyelmükbe azoknak, kik életükben a szentáldozást elhanyagolják; de, fájdalom, bizonyos intelmet kell ezzel kapcsolatban azokhoz is intéznem, kik élnek vele. Szeretném, ha nem lenne senkinek sem szüksége közülünk erre az intelemre, de harcban áll a legjobb is közülünk, megpróbáltatásai vannak...
Mi a veszély az áldozáskor? Az, amit Szent Pál jelez, hogy félelem nélkül járulunk hozzá...
Nyilvánvaló, ki vannak téve az emberek a veszélynek, hogy félelem nélkül és könnyelműen veszik magukhoz e szentséget. Nem amikor először veszik magukhoz, hanem amikor már gyakran vették, amikor szokássá vált náluk. Ez a veszélyes idő. Amikor mindennapivá kezdenek válni az ima szavai és az istentisztelet rendje, akkor kevesebb megindultsággal figyeli és fogadja. Nem mintha rosszabb lenne, mint korábban, de nagyobb kísértésnek van kitéve, hogy világias gondolatokkal vegye magához.
Ez az az idő, amikor veszélyben forog, hogy nem különbözteti meg az Úr testét, hogy mint valami természetes dolgot, hódolat, hálaadás és önmegalázás nélkül fogadja az élet adományát.
Engedjetek itt megemlékeznem egy hasonló jellegű másik bűnről is, amibe az áldozók hajlamosak beleesni, ti. hogy elfelejtsék áldozás után, hogy áldoztak.
Azt képzeljük, hogy egyszer s mindenkorra vettük az áldását, mi megadatott és megtörtént, és semmi többre törekedni való sincs. Ez csak alaki módja az imádásnak. Mintha letörülnénk egy írást, mely ellenünkre volt s ezzel vége lett a dolognak. De boldogok azok a szolgák, kik mindig várnak Arra, ki mindig jövendő hozzájuk, bármikor jöjjön, "este vagy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel." (Mk 13,35) Mily csúful cselekednek azok, kik előbb a kegyelem adományáért mennek Hozzá, és azután hanyagok a virrasztásban, ahelyett, hogy a kegyelmet szívükben fokozatosan tökéletesítenék.
Mintha csak gúnyból fogadnák az áldást, hogy elvessék utána. Az ilyen nagy kiváltság után kétségtelenül úgy kellene viselkednünk, mint akik - ha szabad nagy dolgokat közönségesekhez hasonlítanunk - isteni táplálékban és orvosságban részesültünk, amely a maga sajátos, kifürkészhetetlen útján és a maga kellő idejében meg fogja teremni azt, amiért Isten adta; - az élet fájának gyümölcsét, mit Ádám elveszített.
Ne gondoljuk azt sem, hogyha egyszer vagy kétszer felkeressük az Istent e kegyelemteljes rendelkezésében, biztosak lehetünk adományában örökre. A mennyből leszálló kenyér a mannához hasonlóan "mindennapi kenyér". (ford. Salacz Gábor)

A hit útján - IV.

A hit útján járni sokszor nehézséget jelent. A gyereknek nehéz megtanulni járni, sokszor elesik, de szülei segítik a felállásban. A hit útja is ilyen: a bűnben elesünk, de Teremtőnk felkarol, felsegít minket. A hit útján Isten nélkül nem lehet járni. Ahogy az énekben halljuk: "Isten útján járni gyönyörűség". Életünknek a feltámadásról kell tanúskodnia - a feltámadás boldog tanúivá kell válnunk. Ez olykor nehézséget jelent, mert távol érezzük Istent. Ilyen időszakokban is a kitartás a legnagyobb eszköz. Boldog Kalkuttai Teréz anya tíz évig élt ún. lelki szárazságban, amikor távol érezte magától Istent. Minden földi nehézség és "elterelő gondolat" ellenére próbáljunk meg a hit útján kitartani. Járuljunk a szentségekhez, amelyek éltetik az Egyházat, és elvezetik a teljességre.
Newman most Isten útjáról elmélkedik:
Isten útjai nem a mi útjaink

"Mert így szóltam hozzátok, szomorúság szállta meg szíveteket, de én az igazat mondom: rátok nézve jó, hogy elmegyek.''

Isteni Megváltó, imádom végtelen bölcsességedet. Látja, amit mi nem látunk, és mindent a legjobban elrendez. Midőn megmondtad apostolaidnak, hogy elmész tőlük, megrémültek, mintha úgyszólván bizalmukat csúnyán kijátszottad volna. Úgy tűnt fel, hogy szemrehányásokkal akarnak illetni: Nem hagytunk-e el mindent miattad. Hazát és otthont, családot, rokonságot, apát és anyát, asszonyt és gyereket, barátot és szomszédot, lemondtunk hivatásról és szokásainkról, csakhogy kövessünk! Nem szakítottunk-e a világgal és nem haltunk-e meg számára, csak azért, hogy örökre egyesüljünk Veled és Érted éljünk? És most elhagysz minket, azt mondod! Okos dolog-e ez és igazságos? Így tartod meg ígéretedet? Azért egyeztünk meg? Uram, imádunk, de egészen megzavarodtunk és nem tudjuk, mit mondjunk.
És mégis, Isten egyedül igaz, míg minden ember hazug. Bárcsak diadalmaskodnék isteni szavad szellemünkben a látszat minden okfejtése és rábeszélőképessége felett! Hit és nem a szemlélet kell, hogy vezessen bennünket. Te igazolva vagy, mégha az emberek meg is vádolnak, ügyed diadalmaskodik, még ha elbukás is fenyegeti! Téged igazán bírni azt jelenti, hogy Téged vesztünk el legelőször. Elsősorban az embernek szüksége van belső, láthatatlan, személyes segítségre és nem külső vezetőre, bármily hasznos is legyen az. Te az embert nem csak felületesen, hanem gyökerében akartad meggyógyítani; nemcsak arculatát akartad megváltoztatni, hanem szívét megújítani és a rossz minden gyökerét kiásni és megsemmisíteni. Lelkét akartad meglátogatni, azért testileg elhagytad, hogy lélekben újra eljöhess hozzá. Azért nem maradtál apostolaiddal, mint földi vándorlásod idején, de lelked elment közéjük, hogy a Paraklétosz hatalmával sokkal bensőbb közösségben örökre velük maradj.

A hit útján - III.

Newman egész életében vágyakozott Isten után. Az ő jelenlétében akart élni, és egyik alapgondolata az volt, hogy miként lehet Krisztus jelenlétében élni. Vagyis úgy cselekdni, hogy közben Jézus jelen van, látja tetteimet.
Ma is egy imádságot mondjunk el vele:

Istenem, szükségem van rád

Istenem, szükségem van rád,
hogy taníts napról napra,
minden napnak a követelménye
és szükséglete szerint.
Add meg nekem, Uram,
a lelkiismeretnek azt a tisztaságát,
amely csak a te sugallatodat érzi
és fogja fel.
Fülem süket,
nem hallom hangodat.
Szemem homályos,
nem látom jeleidet.
Csak te tudod élessé tenni szememet,
megtisztítani és megújítani szívemet.
Taníts meg arra,
hogy ott üljek lábadnál,
és hallgassam a szavadat.
dátum: 10:00

A hit útján - II.

Newman segítségével haladunk a hit útján. Ma egy imádságot tár elénk a szentéletű bíboros.

Istenem!

Lehet lelkünk még oly fennkölt:
telve jószándékkal, buzgalommal, elszántsággal,
mégis elég egy pillanatra elszakadnunk tőled, hogy
legkiválóbb érzelmeink szertelenséggé fajuljanak,
szeretetünk erőtlen érzelemmé satnyul,
előrelépésünk lelki kevélységgé ágaskodik,
buzgalmunk erőszakossággá türelmetlenkedik,
önbizalmunk elbizakodottsággá fuvalkodik.
Ilyenkor döbbenünk rá arra,
hogy biztos úton csak te tudsz vezetni bennünket.
A te szavad a legfőbb életszabályunk.
Az életadó erőt is belőled merítjük
a hit csatornáján keresztül.

A hit útján - I.: Boldog John Henry Newman

Boldog John Henry Newman 1801-ben született Londonban. A XIX. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója.
Newman az anglikanizmust az ősegyházzal egybekapcsolva középső állást akart teremteni Róma és a protestantizmus közt, azt remélve, hogy az eredeti anglikanizmus egységesítő pólusa lehet talán később az egymástól elválasztott keresztény egyházaknak.
1846 őszén Rómába megy Newman, pár hónappal később pappá szentelik, belép Néri szent Fülöp oratóriumának újoncai közé, s 1847 utolsó napjaiban mint az új angol oratorianus kongregáció tartományfőnöke tér vissza hazájába, s tevékenyen részt vesz a lelkipásztorkodásban. 1851-től hét éven át az új dublini katolikus egyetem rektora, majd visszavonul kolostorába Birminghambe, s innét, edgbastoni magányából haláláig az ő lángelméje irányítja hazája szellemi és vallási mozgalmait. Útja a katolicizmuson belül sem mentes keresztektől.
Newman minden írásáról el lehet mondani, hogy fennmarad, amíg csak tévely és igazság között fennáll a harc. Írásai biztosították igazi hatalmát, de a szószéken aratta elsô diadalait. Mint szónok egészen egyedülálló volt. Nem volt népszónok, beszédei mégis, bár majdnem mozdulatlan testtartással olvasta őket, hihetetlen hatásúak voltak. Mindenkit lebilincseltek, fascináló erejük volt. Egy szem- és fültanú szerint úgy hatottak, mint valami másvilágról való üzenet, mintha az első századok valamelyik szentje vagy vértanúja jelent volna meg és szólott volna. Hatásukat olvasva sem vesztik el. Ha olvassuk, úgy halljuk és látjuk őt, amint hallgatói, a szemtanúk leírják. Érezzük, hogy visszafojtott a hangja, hogy gesztusok nélkül beszél. Az egyszerűség és bensőség megtestesülése, de a gondolat és érzelem legfinomabb árnyalatait is ki tudja fejezni. A szellem és érzelem csodálatos tisztaságától izzik s az átérzés melege hatja át dogmatikus és erkölcstani fejtegetéseit.
Szent Ágoston óta aligha volt még egy Newmanhez hasonló "érdekes'' vallásos lángelme, aki zárt belső egysége, következetessége és nyugodt szilárdsága mellett ily feltűnő fejlődésen ment volna át, aki annyit kutatott és ért volna, akiben a tudás és szellem az igaz emberséggel és szentséggel ily hatásosan kapcsolódott egybe.
1890-ben halt meg Birmingham-ben. XVI. Benedek pápa 2010-ben avatta boldoggá.


Sorozatunk első részében életének rövid bemutatása után egy elmélkedést olvassunk el tőle.
A Teremtő szeret engem!
Nincs olyan emberi szellem, mely fel tudná fogni a szeretetnek azt a fokát, melyet az örök mennyei Atya egyszülött Fia iránt érez. Ez a szeretet örök és végtelen; oly mérhetetlen, hogy a teológusok a Szentlelket nevezték e szeretet után, ezzel akarták kifejezni ennek a szeretetnek a végtelenségét és tökéletességét. Azonban gondolj arra lelkem és hajolj meg alázatosan a félelmes titok előtt: ahogy az Atya szereti Fiát, úgy szeret a Fiú téged, ha kiválasztottjai közé tartozol. Nyomatékosan jelenti ki: "Ahogy az Atya szeretett, úgy szeretlek én titeket; maradjatok meg tehát a szeretetben''. A kinyilatkoztatott igazságok egész körében van-e ennél a titoknál magasztosabb?!
A szeretet, mellyel a Fiú téged, a teremtett lényt körülvesz, hasonló az Atya szeretetéhez a még világra nem jött Fia iránt. Ó milyen csodálatos titok! Ez magyarázza meg az érthetetlent, felvette emberi alakomat és meghalt értem. Az első titok elébe vág a másodiknak, de csak a másodikban teljesedik. Ha nem szeretett volna olyan határtalanul, akkor nem is szenvedett volna érettem. Most értem meg, hogy azért ment értem a halálba, mert úgy szeret engem, mint apa a fiát; sőt nemcsak úgy, mint a halandó apa, hanem ahogy az örök Atya örökön élô Fiát szereti. Most fogom fel a megfoghatatlan, feneketlen megalázás értelmét! Inkább engem óhajtott megváltani, mint új világokat teremteni.
És milyen állhatatos az Ő szeretete! Ádám óta szeret bennünket. Kezdet kezdete óta mondta: "Soha sem foglak elhagyni, vagy elfelejteni''. Még a bűnben sem mondott le rólunk. Rólam sem! Mindig újból és újból reám talált és vérével megváltott. Magára vállalta és elhatározta, akaratom ellenére is megszerzi számomra az üdvösséget, ami ellen oly makacsul védekeztem. Mi mást akar most tőlem, miután örökkön élő szeretetével vett körül? Semmi mást, mint hogy viszontszeressem, olyan szegényes mértékben, ahogy teremtett lény alkotójával szemben érezni tud.
Ó, titkok titka: az Atya mérhetetlen szeretete Fia iránt olyan, mint a Fiú szeretete a mi irányunkban. Miért van ez, Uram? Mi jót találtál bennem szegény bűnösben? Miért tekintettél reám a szeretet mély, átható pillantásával? "Mi az ember, hogy törődsz vele? Mi a teremtett lény, hogy meglátogatod őt?'' A szegényes test, a bűnös lélek, csak kegyelmedben tud élni, ezért feléjük irányítottad szeretetedet. Teljesüljön műved bennem, Uram, és ahogy szerettél engem a világ kezdete óta, engedd, hogy úgy szeresselek viszont mindörökké.