Vita XVI. Benedek pápa és Odifreddi professzor között

Az előzmények: Professzor Odifreddi, egy militáns ateista matematika professzor 2011-ben írt egy könyv alakban megjelent levelet a pápának (Caro Papa, ti scrivo (kedves pápa, írok Neked)). Az volt ezzel a célja, hogy szembeállítsa az ő természettudományos világnézetét a vallás metafizikus-teológiai világnézetével.

Ezt a könyvet egy közvetítő segítségével (Georg Ganswein) juttatta el a Szentatyához, aki a meglehetősen agresszív hangvétel ellenére ezt részletesen átolvasta, és a legfontosabb kérdéseit megválaszolta. 

Írt egy válaszlevelet is a professzornak, ami úgy foglalható össze, hogy azért csak most válaszol, mert előbb át kívánta figyelmesen olvasni a könyvet.

Köszöni, hogy részletekbe menő dialógust kezdett a pápa könyvével és hitével. Köszöni a szöveg lojális kezelését is, amikor komolyan megkísérelte, hogy igazságos legyen.

A pápa mondja: Az én ítéletem az Ön könyvéről természetesen kétértelmű. Egyes részeket örömmel és élvezettel olvastam. Más részeknél viszont csodálkoztam az érvelés bizonyos fokú agresszivitásán és elhamarkodottságán.

Szívesen válaszolnék fejezetről-fejezetre, de erre sajnos nincs elég erőm. Ezért az általam legfontosabbnak talált pontokra válaszolok.

I.

Először is csodálkozom azon, hogy hogyan lép át a 25f oldalon azon az én elképzelésemen, ami az érzéki észlelést illeti, ahogyan a valóságot teljes egészében interpretálja (mint a valóság-elv explicit tagadását), miközben én éppen azt akartam mondani, amit Ön azután a 29f oldalon a természettudományos módszerekről fejt ki (az emberi érzékelés határainak átlépéséről). Így én teljes egészében egyetértek azzal, amit Ön a 40. oldalon ír …”a matematikának nagyon mély affinitása van a valláshoz”. Ebben a kérdésben én egyáltalán nem látok semmi valóságos ellentétet kettőnk szempontja között. Amikor aztán a 49. oldalon kifejti, hogy …”a valódi vallásosság manapság inkább a tudomány, mint a filozófia területéhez tartozik”, akkor ezen természetesen lehet vitatkozni, de örülök annak, hogy Ön ebben a tekintetben a saját munkáját itt mint „valódi vallásosságot” tekinti. Itt, úgy mint később a 65. oldalon, és még egyszer az „Ő és az én hitvallásom” c. fejezetben hangsúlyozza, a lemondás arról az antropomorfizmusról, amely Istent egy emberek által kigondolt személynek tekinti, az igazi vallásosság tiszteletét jelenti. Könyve 182. oldalán ezután egészen drasztikusan azt mondja: „a matematika és a tudomány az egyetlen igaz vallás, a többi babona”.

Nos, én természetesen értem, hogy antropomorfizmusnak találja, amikor a teremtő esztelenséget embernek, egy „én”-nek vélik; ez számunkra a logika felfoghatatlan nagyságának lekicsinylése. Az Egyház hite a Szentháromságban, amelynek könyvemben történő ábrázolását Ön nagyon objektíven adja vissza, valahogyan egy egészen másféle, titokzatos és általunk csak messziről sejtett Isten képét fejezi ki. Itt szeretném megemlíteni az un. Dionysius Pseudo-Areopagita  megjegyzését, aki egyszer azt mondja, hogy a filozófus-lelkeket természetesen elrettenti a bibliai antropomorfizmus, és azt helytelennek találják. Azonban az ilyen felvilágosult emberekre leselkedő veszély az, hogy filozófiai Isten-fogalmukat megfelelőnek találják, miközben elfelejtik, hogy az ő filozófiai ideáik is végtelenül messze vannak az egészen Más realitásától. Így tehát szükségesek lennének ezek az antropomorfizmusok a gondolkodás arroganciájának legyőzéséhez: igen, azt kell mondanunk, hogy bizonyos szempontból az antropomorfizmusok jobban közelítenek az Isten valóságához, mint a puszta fogalmak. Egyébként az mindig érvényes marad, amit a 4. Lateráni Zsinat 1215-ben kimondott, hogy minden Istenre vonatkozó fogalom csak analóg lehet, és a valóságos Istenhez való hasonlatosság hiánya lényegesen nagyobb, mint a hasonlatosság.

Ezt előrebocsátva azonban azt kell mondanunk, hogy az isteni logikának tudatosnak is kell lennie, és így ebben az értelemben alany és személy. Az objektív értelem mindig előbbre helyezi az alanyt, az ő saját értelmét.

Könyve 53. oldalán azt állítja, hogy az a megkülönböztetés, amely 1968-ban még jogosnak tűnhetett, a ma már létező mesterséges intelligencia fényében már nem tartható fenn. Erre vonatkozólag egyáltalán nem győzött meg. Mivel ez az intelligencia teljesen nyilvánvalóan egy tudatos alany által közvetített, berendezésekbe épített intelligencia. Világos az eredete, ami éppen a berendezéseket elkészítő ember intelligenciája.

Végül egyáltalán nem tudom követni, amikor a kezdethez nem a Logos maisculo-t állítja, hanem a Logos mathematico-t (85. oldal). A kezdeti Logos valójában egy minden logos feletti logika.

A logikáktól a Logoshoz történő átmenet természetesen, amint a keresztény hit a nagy görög filozófusokkal együtt megvalósította, olyan ugrást jelent, ami nem egyszerűen bizonyítható: az empíriától a metafizikáig vezet át, és ezzel a gondolkodás és a valóság egy teljesen más síkjára. Ez az ugrás azonban legalább olyan logikus, mint ennek vitatása. Azt is gondolom, hogy aki ezt az ugrást nem tudja megtenni, annak ezt legalábbis komoly kérdésként kell szemlélnie. Ez a kettőnk vitájának döntő kérdése, amire én befejezésül még egyszer visszatérnék:           

Elvárnám, hogy egy komoly kérdező elfogadjon legalább egy „talán”-t, amiről én Martin Buberhez csatlakozva beszéltem. Mindkét félnek a keresés területén kell maradnia. Nekem úgy tűnik, hogy Ön ehelyett dogmatikusan lezárja a keresést, és tovább már nem kérdez, hanem csak kioktat engem.

II.

Az imént elmondottak számomra egy valóságos dialógus magját képezik az Ön „tudományos” hite és a keresztény hit között. Emellett minden más csak másodlagos. Bizonyára megengedi nekem, hogy az evolúció kérdésében röviden nyilatkozzam. Először is le szeretném szögezni, hogy egy komoly teológus sem vitatja, hogy az élet egész fája belső összefüggésben van egymással, amire megfelelő az evolúció szó. Ugyancsak egyetlen komoly teológus sem vitatja, hogy az Istennek, a Teremtőnek, a fejlődés során a közbenső lépésekbe „kézműves” módon kellett beavatkoznia. Ebben az értelemben a teológiát az evolúcióval kapcsolatban ért sok támadás alaptalan. Másrészt a felismerés folyamatának szempontjából hasznos lenne, ha a természettudományok képviselői nyíltabbnak mutatkoznának a problémával szemben, és világosan kimondanák, hogy milyen sok nyitott kérdés maradt még számukra is.

Ebből a szempontból én mindig Jacques Monod művét tartom példamutatónak, aki egészen világosan kimutatja, hogy azokat az utakat -módokat, ahogyan az új, értelmes DNS-ek keletkeznek, végül is nem ismerjük. Ezért tehát vitatom azt a 129. oldalon található tézisét, hogy a Darwin által kialakított 4 tipológia mindent megmagyarázna, ami a növények és állatok, ideértve az embert is, evolúcióját érintené. Egyébként megemlíteném még, hogy ezen a területen nagyon sok fantázia-tudomány is van, amire másutt még visszatérek. Egyébként a freiburgi orvos, Joachim Bauer a Prinzip Menschlichkeit c. könyvében (Hamburg, 2007) a szociál-darvinizmus problémáját nyomatékosítja, erről sem kellene hallgatni.

A „hosszú időtartamú evolúciós kísérlet”, amelyről a 121.oldalon beszél, nem túlságosan jól vonatkoztatható hosszú távra. Az idő megkísérelt összehúzása végül is csak fiktív, és az elért mutációk nem nyúlnak túl messzire. Mindenekelőtt azonban az embernek, mint demiurgosznak  mindig be kell segítenie, amit éppen az evolúció értelmében ki akarunk zárni. Egyébként nagyon fontosnak találom, hogy Ön az Ön „vallásában” mégiscsak elismer három „misztériumot”: az univerzum eredetére, az élet keletkezésére és a magasabb rendű élőlények tudatosságának eredetével kapcsolatosakat. Bár Ön az embert itt is, mint a majmok egy fajtáját tekinti, és ezzel alapvetően kérdésessé teszi az emberi méltóságot, a tudatosság megjelenése nyilvánvalóan probléma marad az Ön számára is (182. oldal).

III.

Sokszor közli velem, hogy a teológia egy képzelt tudomány (alaptalan, kitalált pszeudo-tudomány). Ezzel kapcsolatban csodálom, hogy a könyvemet mégis méltónak találta egy ilyen kimerítő vitára. Engedjen meg ezzel kapcsolatban 4 pontot lefektetnem:

1. Igaz, hogy a szó legszigorúbb értelmében csak a matematika „tudomány”, és azt tanultam Öntől, hogy még itt is különbséget kell tenni az aritmetika (számtan) és a geometria (mértan) között. A tudományosság minden szakterületén mindegyiknek megvan a saját formája, a tárgyának tulajdonsága miatt. Fontos, hogy kipróbált módszereket alkalmazzon, amely kizárja az önkényességet, és a racionalitást különböző módokon garantálja.
2. Legalább azt el kellene ismernie, hogy a teológia a történelem és a filozófiai gondolkodás területein nagy és maradandó teljesítményt nyújtott.
3. A teológia egyik fontos funkciója, a vallást az értelemmel, és az értelmet a vallással összekapcsolni. Mindkettőnek nagy jelentősége van az emberiség szempontjából. Habermas-szal való vitám során megmutattam, hogy mind a vallásnak, mind az értelemnek –ami nem kevésbé veszélyes-, van patológiája. Mindkettő igényli egymást, és a teológia nagy feladata ezt a két dolgot, a vallást és az értelmet, összehangolni.
4. Pszeudo-tudomány egyébként sok tudományágban létezik. Amit Ön a világ kezdetéről és végéről Heisenberg, Schrödinger és mások alapján mond, én azokat is jó értelemben vett pszeudo-tudománynak jellemezném – vízióknak, és elébe nyúlásnak, amelyekre szükség van ahhoz, hogy valódi felismeréshez jussunk, de mégis csak elképzelések, amelyek segítenek minket közeledni a valósághoz. Egyébként nagystílű pszeudo-tudomány létezik magán az evolúció-elméleten belül is. R. Dawkins könyve „Az önző gén”, klasszikus példája a pszeudo-tudománynak. A nagy J. Monod írt olyan mondatokat, amiket ő maga biztosan csak pszeudo-tudományként vett bele a munkájába. „A négylábú gerinces állatok megjelenése …. arra vezethető vissza, hogy egy őshal „elhatározta”, hogy megvizsgálja a szárazföldet, amelyen azonban csak ügyetlenül, ugrálva tudott előrejutni. Ennek a viselkedésváltozásnak következtében teremtette meg magának a szelekciós nyomást, aminek hatására aztán a négylábúak erős tagjává fejlesztette magát. Ezeknek a „bátor kutatóknak”, az evolúció ezen Magellánjainak  utódai aztán már több mint 70km/óra sebességgel lettek képesek futni…” (az idézet a „Véletlen és Szükségszerűség „ c. könyv német fordításából való, München 51973, 157f oldal.)

IV.

Az eddig tárgyaltak esetében komoly dialógusról van szó, amelyért, mint már többször hangsúlyoztam, hálás vagyok. Másként van ez a papokról és a katolikus erkölcsről szóló fejezeteknél, és ugyancsak más a helyzet a Jézusról szólóval is. Amit Ön a kiskorúak papok által történt bántalmazásáról ír, azt én, - amint ezt Ön is tudja- csak mély megrázkódtatással tudom tudomásul venni. Soha nem próbáltam ezt szépíteni, a gonosz hatalma ilyen mélyen behatolt a hit belső világába, ami számunkra mély fájdalom, amit egyrészt viselnünk kell, miközben mindent meg kell tennünk azért, hogy az ilyen esetek ne ismétlődhessenek meg. Az sem vigasz, hogy a szociológusok szerint az ilyen bűnöket elkövető papok aránya nem magasabb, mint más, összehasonlítható szakmai csoportokban. Ezt tehát nem kellene fölényeskedve úgy beállítani, mintha ez a katolicizmus speciális mocska lenne.

Miközben nem szabad hallgatni az Egyházon belüli gonoszról, nem szabad hallgatni a jóságnak és becsületességnek arról a fénysugaráról sem, amely a keresztény hit által az évszázadokon áthúzódik. Emlékezni kell azokra a nagy és tiszta emberekre, akiket a hit kitermelt, Nursiai Szent Benedektől és testvérétől Skolasztikától AssisiSzent Ferencig és Szent Kláráig, Avilai Szent Terézig és Istenes Szent Jánosig, a felebaráti szeretet olyan nagyjaira, mint Vinzenzi Szent Pál és Lelle-i Szent Kamill, egészen Teréz Anyáig és a XIX. sz. nagy turini szentjeiig. Ma is érvényes, hogy a hit sok embert visz közel az önzetlen szeretethez, a mások iránti szolgálathoz, ami az igazságra vezet. Önnek sem lehet ismeretlen, hogy az Egyház és a hívek önzetlen szolgálata során mi minden történik a szenvedőkkel. Ha elvennénk a világból azt, ami ennek a motivációnak kapcsán történik, szociális összeroppanás következne be. Végül nem lehet elhallgatni, hogy mi minden szépet adott az Egyház a világnak: ez sehol sem látható olyan mértékben, mint Olaszországban. Gondoljon csak a hit által inspirált zeneművekre, a gregorián korálokra Palestrinától Bachig, Mozartra, Haydnre, Beethovenre, Brucknerre, Brahmsra, stb.

V.

 Amit Ön Jézus alakjáról mond, az nem méltó az Ön tudományos rangjához. Ha úgy állítja be, mintha az emberek Jézusról alapvetően semmit nem tudnának, és mintha Ő történelmi alakként egyáltalán nem lenne megfogható, akkor sürgősen fel kívánom Önt kissé világosítani a történelem tárgykörében. Mindenekelőtt ajánlom Önnek azt a négy kötetet, amelyeket Martin Hengel (a tübingeni Egyetem Evangélikus Teológiai Fakultásának exegétája) és Maria Schwemer együtt adtak ki, ami a történelmi pontosság és a széles körű történelmi információ mintaképe. Ezzel szemben az, amit Ön mond Jézusról, csak meggondolatlan fecsegés, amit nem kellene megismételnie. Azt, hogy az exegézisben sok komolytalan dolog van leírva, sajnos nem lehet vitatni. A Jézusról tartott amerikai szemináriumon elhangzottak, amit Ön a 105f oldalon idéz, nem csak azt erősíti meg, amit Albert Schweitzer állapított meg a Jézus életével foglalkozó kutatással kapcsolatosan, nevezetesen, hogy az un. történelmi Jézus többnyire csak a szerző ideáit tükrözi. Az ilyen félresikerült történelmi munkák ilyen formái azonban semmit nem változtatnak a komoly történet-kutatási eredmények jelentőségén, ami minket Jézus alakjának és küldetésének valódi megismeréséhez vezetett.

A 104. oldalon odáig jut el, hogy azt a kérdést teszi fel, vajon Jézus valójában nem egyike volt-e azoknak a sarlatánoknak, akik a szegény népet mágiával és trükkökkel bolondították. És még akkor is, ha ez csupán kérdésként merült fel, és hála Istennek nem tézisként jelentkezik, akkor is akadályoznia kellene Önt abban, hogy azt, ami másoknak szent, ilyen módon tárgyalja (l. még a „sciocca ciarlataneria” beszédet a 104. oldalon).

Egyébként nyomatékosan vissza kell utasítanom azt az állítását (126. oldal), amelyben Ön a történet-kritikai exegézist, mint az Antikrisztus eszközét állítja be. Én csak Solovjev tézisét vetettem fel a kísértés-történet kezelése során, hogy a történet-kritikai exegézist az Antikrisztus is használhatja, ami vitathatatlan. Én azonban egyidejűleg mindig, különösen a Jézus-könyvem első kötetének előszavában világossá tettem, hogy az exegétikus történet-kritika okvetlenül szükséges egy olyan hit számára, amely nem mitoszokat állít elénk történelmi képekben, hanem reális történeti igényességre tart igényt, és ezért kijelentéseinek történeti realitását tudományosan is alá kell támasztania. Ezért az sem helyes, ha azt mondja, hogy engem csak a metastoria érdekel – éppen fordítva, minden fáradozásom azt a célt szolgálja, hogy megmutassam, az Evangéliumok által bemutatott Jézus a valódi, történelmi Jézus, és hogy ezekben valóban megtörtént események vannak leírva.

Itt szeretnék rámutatni arra is, hogy az Ön ábrázolása a crede és intellegas kérdésében nem egyezik a gondolkodás ágostoni felfogásával, ami engem vezet: Ágoston számára a crede és intellegas és az intellega és credas speciális módon elválaszthatatlanul összefüggnek. Ebben a kérdésben utalok E. TeSelle cikkére az Ágoston Lexikon (kiadta: C. Mayer) 2. kötetében (Basel 1996-2002) a 116-119 oszlopokra.

Ezen  a helyen engedem meg magamnak azt a megjegyzést, hogy Önnek óvatosabban kellene kezelnie a teológiai tudományok értelmezését és a történeti források állításait. Erre csak egy példát hozok fel: Azt mondja a 109. oldalon, hogy a Nílus vizének vérré változása megfelel a kánai menyegzőn a víznek borrá történő átváltozásának. Ez természetesen butaság. A Nílus vizének vérré változása olyan csapás, ami az ember életelemét, a vizet egy időre megvonja, hogy meglágyítsa a fáraó szívét. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn ezzel szemben Isten ajándéka a nászi örömhöz, amit Isten túláradó mértékben ajándékoz az embernek – utalás a Tora vízének az evangélium ízletes borává történő átváltozására is. A János-evangéliumban van ugyan mózesi tipológia, de nem ezen a helyen.

VI.

Könyvének 19. fejezetével visszatérünk az Ön dialógusának az én gondolkodásommal kapcsolatos pozitív szempontjaihoz. Először is helyesbítenem kell egy kis tévedését. Könyvemben nem a nícea-konstantinápolyi hitvallásra alapoztam, aminek szavait Ön megfontolásra méltóan közli az olvasókkal, hanem az úgynevezett apostoli hitvallásra. Ez lényegében a római hitvalláson alapul, ami a nyugaton már a 3. század óta kis változtatásokkal egyre szélesebb körben használatos. A 4. század óta ezt maguk az apostolok által megalkotottnak tekintik. Keleten viszont ez ismeretlen maradt.

Nos, térjünk rá a 19. fejezetre. Még akkor is, ha az Ön értelmezése a Ján. 1,1-gyel kapcsolatban messze is van attól, amit az apostol mondani akart, mégis van köztünk egyfajta konvergencia, ami fontos. Ha Ön természetesen az Istent a természettel próbálja is helyettesíteni, a kérdés megmarad, hogy akkor ki vagy mi is ez a természet. Ezt Ön sehol nem definiálja, és ezért a természet irracionális istenségnek tűnik, ami semmit nem magyaráz meg. Mindenekelőtt azonban még egyszer szeretnék rámutatni arra, hogy az Ön matematika-vallásában az emberi lét három alapvető témája nem szerepel: a szabadság, a szeretet és a gonosz. Csodálkozom, hogy Ön a szabadságot, ami az újkornak annyira fontos, alapvető értéke, egy kézlegyintéssel tolja félre. A szeretet Önnél nem fordul elő, és a gonoszról sem ad semmi felvilágosítást. Bármit mondjon, vagy ne mondjon is a neuro-biológia a szabadságról: történelmünk valódi drámájában, amint ezt a mai Olaszországban is látjuk, jelenlévő, meghatározó valóság, és foglalkozni kell vele. Az Ön matematika-vallása azonban nem ismeri a választ a szabadság kérdésére, kihagyja a szeretetet és nem ad számunkra felvilágosítást a gonoszról. Egy olyan vallás, amely ezeket az alapkérdéseket kizárja, üres marad.

Igen tisztelt Professzor úr, kritikám az Ön könyvéről részben túl kemény. Azonban a dialógushoz hozzátartozik a nyíltság; csak így növelhetjük a tudásunkat. Ön is nagyon nyílt volt, így el fogja tudni fogadni, hogy én is így teszek. Azonban nagyon pozitívnak találom, hogy Ön nyílt párbeszédre törekedett a katolikus Egyház hitével, mindezt az én könyvemen keresztül próbálta megtenni, és minden ellentét dacára a központi kérdésekben, mégis megfigyelhető némi konvergencia.

Baráti üdvözlettel és minden jót kívánva munkájához

                                                                       XVI. Benedek

Fordította: Cz. E.

Nábót szőlőskertje

Első biblikus elmélkedésünk alapja a Királyok első könyvének egyik jelentős szakasza, mégpedig a Nábót szőlőskertjéről szóló. 

1. A Királyok első könyve

Ez, és a második könyv is a "korábbi prófétáknak" nevezett könyvek negyedik része (Józs, Bír, 1-2 Sám, 1-2 Kir). A két könyvet elválasztja ugyan egy esetleges határ, de mégis összefüggő írásnak kell tekinteni azokat. 

Vallástörténeti mű a deuteronomiumi történetíráson belül. Teológiai nézőpontból láttatja Izrael történetét, a Józsue idejében történt honfoglalástól a babiloni fogságig. Manapság igyekszünk minden eseményt pontosan leírni, megörökíteni. A deuteronomista szerző számára azonban ez nem volt lényeges. Őt Jahve népének tragikus sorsa foglalkoztatja, ez vezeti a források közötti válogatásban is, a kiegészítésekben. Nem tudósításra vagy igazolhatóságra törekszik. 

A könyvben három forrást használt fel a szerző: Salamon tettei, Júda királyának krónikái, Izrael királyainak krónikája. Mára mindegyik forrás elveszett. 

A leírás céljai között van az, hogy magyarázatot adjon Jahve népének fogságba kerüléséről. Lényege, hogy a királyok személyében Izrael és Júda vallási hűtlenségükkel annyira sok és rettenetes vétket követtek el, hogy csak a pusztulás lehetett a megfelelő büntetés. A szerző Izrael királyait kivétel nélkül elítéli, és Jeroboám bűnéhez hasonlítja vétkeiket. Jeroboám a vallási eltévelyedés bűnébe esett. Csak Ácháb kap részletesebb elmarasztalást Baál kultuszának bevezetéséért. Ezek az eltévelyedések vezettek oda, hogy Izrael elpusztuljon Asszíria ereje által. 

Irodalmi szempontból mesterinek nevezhető a mű szerkesztése (koncentrikusan narratív). 

2. 1Kir 21. fejezet - Nábót szőlőskertje

Már említettük Ácháb király nevét a bevezetőben. Ácháb király 875-853 között uralkodott Izraelben. Uralma alatt vallási keveredés és bálványimádás alakult ki, mely ellen Illés próféta is felszólalt. A szírek ellen indított háborúban halt meg. 

A történetben Ácháb kicsinyes és gyenge akaratú emberként jelenik meg, aki fölött Jezabel, az erélyes és gátlástalan uralkodik. A történet két részben tárul elénk, ahol Nábót és Ácháb sorsa kerül szembe. Az első részben megtudjuk, hogy Nábótnak van egy örökölt szőlőskertje, amit a törvény véd (Lev 25,23-24). Nem vehetik el tőle. Jezabel avatkozik bele a helyzetbe. Felhasználja a böjtöt és a vallási összejövetelt Nábót meggyilkolására. A második rész prófétai elbeszélés. Ácháb kegyelmet kap őszinte bánata miatt, de a büntetés fiaira hagyományozva érvényben marad. 

Ácháb először cserét ajánl fel Nábótnak, a pénz csak ezután jön szóba. Nábót viszont tiltakozik, nem akarja eladni, elcserélni atyáitól kapott örökségét. Az ősöktől kapott örökség fontos tehát. Fontos Áchábnak, aki el akarja venni jogos tulajdonosától (különben miért kellene neki?), és fontos Nábótnak, akinek tulajdonában van az örökség. Az egyháztörténelem elmúlt időszakára tekintve láthatjuk, hogy kiknek volt fontos az atyák öröksége, és kik akarták elvetni, vagy megvásárolni az eltüntetés szándékával. 

Ácháb beszámol Jezabelnek az alkudozásról. Jezabel első ötlete a pénz. Így, tehát a jiszreeli földművessel ellentétben a tíruszi hercegnőt a pénz jobban érdekelné, mint a földbirtok. A király viszont nem számol be Jezabelnek a földműves Nábót vallásos érzületéről, mely végülis nem engedi, hogy elcserélje vagy eladja a földet. 

Jezabel ártalmatlan utasítást ad ki, aminek a vének tiszta szívvel engedelmeskednek. Az összejövetelen hirtelen két ember jelenik meg. Felségsértéssel vádolják meg Nábótot, tanúvallomásuk megegyezik, így a törvény értelmében megkövezik őt. Érdekes, a peres eljárás hasonlít egy 1949. február eleji, magyarországi perre. Akkor Mindszenty József hercegprímás ült a vádlottak padján... 

Vallási előírások és szokások ellentétbe helyezése. Nábót, aki ártatlan, vallási dologra hivatkozva nem adja szőlőjét. Jezabel, aki a gyilkosságot kiforralja, szintén vallási összejövetelt használ fel. Végül övék lesz a szőlő, hiszen a tulajdonos meghalt, ráadásul törvényesen! Két tanú egybehangzó állítása alapján vétkes volt felségárulásban. Az, hogy valakinek egyáltalán szándékában állt-e megöletni, nem érdekes. Hiszen volt egy törvénysértés, amiben dönteni kellett. 

Így alakul a sorsa annak, aki ragaszkodik atyái hitéhez. Nem a hite miatt fogják kikezdeni, nem az állításaiban található igazság megléte lesz az érdekes, hanem teljesen más. Annak érdekében, hogy az a bizonyos igazság ne legyen hallható..., vagy: ültessük át a történetet egyértelműen a mai állapotokra. Egy Jézust hirdető embert nem a jézusi igazságok miatt fogják bírálni. Nem a jól megszervezett közösségi alkalmakat fogják becsmérelni, hiszen azok működnek. Egyéb kreált dolgokkal fogják elveszejteni. És lám, milyen nagy úr a két (netán több) egybehangzó vélemény, állítás. Az egyszerű ember nem keres okokat, hanem jóízűen falatozik a szaftos és zsíros szavakon. Amikor pedig meg kell tenni az "elítélést" és a "gyilkosságot", akkor büszkén áll oda, mondván: "Ő mégsem az igazságot képviselte, hanem hazug módon átvert mindenkit. Elárulta a királyt." Akit hitéről nem hallgatnak meg, azt a vallás oldaláról fogják szétszedni azok, akik maguk ugyan vallástalanok. Lám, a két emberről, akik a vallásos összejövetelre betoppantak - ahol Nábót volt -, köztudott volt, hogy semmirekellőek. Mégis ők ítéltek a vallásos fölött - még egyszer hangsúlyozzuk, nem vallási kérdésben. 

Új sorozat indul!

Régen volt már a legfrissebb bejegyzés A hit útján című blogunkon. Augusztusban viszont új sorozat indul.
Augusztus 6-tól biblikus elmélkedéseket indítunk. A választott szentírási szakaszokhoz magyarázat és elmélkedés társul majd.
Az elmélkedésekhez választott részek között lesz ószövetségi- és újszövetségi könyv egyaránt.
Eddig a szentekkel haladtunk a hit útján. Augusztusban a Hit évére való felkészülésünket a Szentírás olvasásával folytatjuk.
Szeptemberben is izgalmas témával várjuk Olvasóinkat A hit útján blogunkon!

A hit kegyelem

A Katolikus Egyház Katekizmusának 153. pontja így szól:

"Amikor Szent Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, Jézus kinyilvánítja neki, hogy e kinyilatkoztatást nem a testből és a vérből kapta, hanem az Ő Atyjától, "aki a mennyekben van" (Mt 16,17). A hit Isten ajándéka, egy Tőle belénk öntött természetfölötti erény. "Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az "igazság elfogadásának és hitének édességét".

Készületi idő a Hit évére

Ígéretünk szerint elkezdjük a felkészülést a Hit évére. Első bejegyzésünk elmélkedés a hitről Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolataival.

Pünkösd ünnepe volt tegnap, az Egyház születésének ünnepe, a Szentlélek kiáradásának ünnepe, mely a keresztény világ egyik legnagyobb eseménye. Sajnálatos, hogy nem tart ez az ünneplés egész héten, de sok helyen a pünkösdhétfővel pótolják ezt a hiányt. A Szentlélek legnagyobb műve az Egyház.

A Szentatya még bíborosként ezt írta: "A hit nincs Egyház nélkül. H. de Lubac megmutatta, hogy a keresztény hitvallás "én"-je nem az egyes emberek külön "én"-je, hanem az Egyház közös "én"-je. Ha azt mondom: "hiszek", ez azt jelenti, hogy saját személyemen túllépek és az Egyház közös alanyába, valamint az idő és az idő határait túllépő tudásába lépek be. A hit az egészben való részesedés; kommunió, bekapcsolódás a tanúk kommuniójába, úgy, hogy velük és bennük a megtapinthatatlant megtapintjuk, a hallhatatlant meghalljuk, a láthatatlant meglátjuk. De Lubac azt is megmutatta, hogy az "Egyház"-ban nem hiszünk, mint ahogy "Isten"-ben hiszünk, de hitünk alapjánál fogva az Egyházzal való együtt hívés is ismeretelméleti szempontból csak így érthető és képviselhető. (H. de Lubac, Geheimnis aus dem wir leben, Einsiedeln 1967) Így amikor a katekézis során az Egyház hitét félre akarjuk tenni, hogy közvetlenül a Szentírásból pontosabb tapasztalatokat nyerjünk, az elvont dolgok világában találjuk magunkat. Mivel akkor már nem az egyes "én"-t túllépő, az ember alapjait érintő, ezáltal megérintett nagyobb emlékezet bizonyosságának lehetőségeivel élünk, gondolkodunk és beszélünk; akkor már nincs szó teljhatalomról, amely minden egyes ember képességeit felülmúlja, hanem a hit egy olyan fajtájába merülünk el, amely ismeretlen dolgokról való többé-kevésbé megalapozott gondolkodás. Akkor a katekézis már nem az élet megtanulása és befogadása - tehát az örök élet -, hanem egy elmélet a többi között."

HISZEK EGY ISTENBEN,
mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;
aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül;
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Néha úgy tűnt, hogy a blog nem működik, hiszen az ígért sorozatokat nem mindig tudtuk teljesíteni: akadt olyan nap is, amikor nem volt új bejegyzés. A közeljövőben négyhetes sorozat nem lesz a blogon. Vagy ezen a blogon, vagy új oldalon foglalkozunk majd A hit évével. Tartson velünk továbbra is, és böngéssze az archívumot.

A hit útján - 19.

"Egy alkalommal azon gondolkoztam, hogy miért oly nagy barátja a mi Urunk az alázatosság erényének. Egyszerre csak - anélkül, hogy következtetés útján jöttem volna rá - ott állt az eszem előtt ez az igazság: azért szereti annyira, mert Isten az Igazság, az alázatosság pedig az igazság útján való járás. Mert nagy igazság az, hogy mitőlünk semmi jó sem származhat; hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár. S minél jobban meg van valaki győződve saját semmiségéről, annál inkább megegyezik a legfőbb Igazsággal, mert az Ő útján halad. Adja meg Isten nekünk, nővéreim, azt a kegyelmet, hogy sohase térjünk le az önismeretnek ez útjáról. Amen."

A hit útján - 18.: Avilai Szent Teréz

Szent Teréz 1515. március 28-án született Ávilaban (Spanyolország). Belépve a Kármelita Rendbe nagy léptekkel indult el a tökéletesség útján, misztikus élményekkel megáldva. Rendje megújításán fáradozva sok megpróbáltatást kellett szenvednie, de töretlen lélekkel minden nehézségen úrrá lett. Tudásban gazdag, és saját misztikus tapasztalataival igazolt könyveket írt. Alba városában halt meg 1582. október 15-én. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én egyháztanítói címmel tisztelte meg. Emléknapja október 15-én van.

Bővebben itt olvashat róla.

Részlet A belső várkastély című művéből:

Mialatt ma azért imádkoztam, hogy az Úr kegyeskedjék helyettem beszélni -- nekem ugyanis semmi sem jutott eszembe és nem tudtam, miképpen teljesítsem a megbízást -- egy szerencsés ötletem támadt. Mindjárt le is írom, mert azt hiszem, nagyon jó alapul szolgál majd a továbbiakhoz.
 Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly elôkelô s minden kincsekben dúslakodó király találja az ô gyönyörűségét? Nem is képzelhetô semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, errôl nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ô saját szavai szerint mi az Ô képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.
Ha pedig ez így van -- aminthogy tényleg így van -- akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belsô várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség -- végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtô -- azonban az a körülmény, hogy Ô Szent Felségének saját szavai szerint az Ô képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törôdünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.
Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt elôzôleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkezô esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsôültek élveznek; sôt ellenkezôleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ôk már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensôleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az -- meggyôzôdésem szerint -- nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajjon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg ôket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A fôcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsôítsük ôt teremtményeiben.

A hit útján - 17.

Isten, "aki megközelíthetetlen fényben lakik, a mindenség nyelvén beszél az emberhez: "mert az Ő láthatatlan tökéletességei, örök ereje és istensége, a világ teremtése óta a teremtett dolgok által értelemmel szemlélhetők". De ez a közvetett és tökéletlen ismeret, amely az Istent a teremtmények és a látható világ révén kereső lélek gyümölcse, még nem az "Atya látása", mert "Istent soha nem látta senki" - mondja Szent János. S hogy ennek az igazságnak még nagyobb súlya legyen, hozzáteszi: "az egyszülött Isten, aki az Atya ölén van, Ő magyarázta el". Ez az "elmagyarázás" a maga isteni életének kifürkészhetetlen misztériumában - egységében és háromságában - mutatja meg Istent; Őt, aki megközelíthetetlen fényben lakik. Mindazonáltal Krisztus e "magyarázata" elsősorban ember iránti szeretete, azaz emberszeretete, "filantrópiája" oldaláról ismerteti meg velünk Istent. Az Ő "láthatatlan" tökéletességei ebben egész különlegesen "láthatóvá" válnak, sőt összehasonlíthatatlanul láthatóbbá, mint minden egyéb művében, melyek "teremtettek". Mert Krisztusban és Krisztus által válnak láthatóvá, azaz tetteiben és szavaiban, végül pedig kereszthalálában és föltámadásában.

A hit útján - 16.

"Az Eucharisztia, a legnagyobb ajándék, amit Krisztus az Egyháznak adott, a misztériumban megjeleníti Krisztus üdvösségért bemutatott áldozatát: „Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk”. Belőle, „az egész keresztény élet forrásából és csúcspontjából” merít az Egyház zarándokútján, mert benne találja meg minden reményének forrását. Az Eucharisztia ugyanis „erőt ad életünkhöz, elveti bennünk az élő remény magvát, mindegyikünk sajátos mindennapi odaadásához”.

Mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy megvalljuk az Eucharisztiába, „az eljövendő dicsőség zálogába” vetett hitünket, bizonyosan abban, hogy a Krisztussal való közösség, melyet most mint zarándokok a halandó életben megélünk, elővételezi annak a napnak végső találkozását, melyen „hasonlók leszünk őhozzá, mert látni fogjuk őt, amint van” (1Jn 3,2). Az Eucharisztia „az örökkévalóság kóstolója az időben”, isteni jelenlét és Istennel való közösség; Krisztus húsvétjának emlékezete, és természete szerint a kegyelem hordozója az emberi történelemben. Megnyit az isteni jövő felé; Krisztussal, testével és vérével való közösség, ezért részesedés Isten örök életében."

A hit útján - 15.

"Amikor a keresztények közösen imádkoznak, az egység megvalósulása közelebbinek látszik. A keresztények sokszorosan széttöredezett, hosszú történelme rendeződni látszik azáltal, hogy az egység forrása, Jézus Krisztus felé törekszenek. Ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!” Az imádság közösségében Krisztus valóságosan jelen van; imádkozik „bennünk”, „velünk” és „értünk”. Ő vezeti imádságunkat a vigasztaló Szentlélekben, akit megígért és megadott Egyházának már az utolsó vacsora termében, amikor az Egyházat a maga eredeti egységében megalapította. 

Az egység felé vezető ökumenikus úton az elsőbbség a közös imádságé, a Krisztus körül lévők imádságos közösségéé. Ha a keresztények megosztottságuk ellenére egyre többször tudnak imádságban találkozni Krisztus körül, egyre inkább ráébrednek, hogy az őket egyesítő tényezőkhöz képest mily kevés az, ami elválasztja őket. Ha egyre gyakrabban és kitartóbban találkoznak Krisztus előtt az imádságban, bátorságot nyernek ahhoz, hogy szembenézzenek a megosztottságok fájdalmas és emberi valóságával, és közösen fognak magukra találni az Egyháznak abban a közösségében, melyet Krisztus minden emberi korlát és gyöngeség ellenére folyamatosan formál a Szentlélekben.

A hit útján - 14.

II. János Pál: Ima

Jézus, Isten Fia,
Akiben az istenség teljessége lakozik,
Te hívod a megkeresztelteket,
hogy „evezzenek a mélyre”,
bejárva az életszentség útját.
Szítsd fel a fiatalok szívében a vágyat,
hogy a Te szereteted hatalmának
a tanúi legyenek a mai világban.
Töltsd be őket a lelki erősség
és a jó tanács ajándékával,
hogy képesek legyenek az önmagukra
és hivatásukra vonatkozó
teljes igazság felismerésére.

A hit útján - 13.

Mai bejegyzésünkben már előre gondolunk Szent Cirill és Metód ünnepére. A szlávok két nagy apostoláról II. János Pál pápa enciklikát írt. Ebből közlünk részleteket. 

"A szaloniki testvérek nem csupán a hit örökösei voltak, hanem az antik görög kultúráé is, mely Bizáncban élt tovább. Azt is tudjuk, hogy ez az örökség milyen jelentős az egész európai kultúrában, és közvetlenül vagy közvetve az egyetemes kultúra szempontjából is. Abban az evangelizációs munkában, melyet úttörőként végeztek a szlávok lakta területeken, példáját adták annak, amit ma "inkulturációnak" neveznek, azaz az evangéliumot beépítették a helyi kultúrákba, egyúttal bevezették e kultúrákat az Egyház életébe.

Szent Cirill és Metód - azáltal, hogy beillesztették az evangéliumot az általuk megtérített népek kultúrájába és azzal eleven egységgé formálták - nagy érdemeket szereztek nemcsak e kultúra kialakításában és fejlesztésében, hanem sok más kultúrában is. Mert minden szláv nép kultúrája a szaloniki testvérpárnak köszönheti kezdetét és fejlődését. A testvérek ugyanis az egyedülálló és zseniális szláv ábécével alapvetően hozzájárultak az összes szláv nép kultúrájához és irodalmához.

A Cirill és Metód által tanítványaikkal együtt lefordított szent könyvek méltóságot és kulturális erőt adtak az ószláv liturgikus nyelvnek, mely hosszú évszázadokon át nemcsak egyházi, hanem hivatalos és irodalmi nyelv is lett, a legtöbb szláv népnél a művelt osztályok nyelve, és főként az összes keleti rítusú szlávok közös nyelve. Ezt használták a krakkói Szent Kereszt-templomban is, melynek közelében telepedtek le a szláv bencések. Itt adták ki először nyomtatásban az e nyelven készült liturgikus könyveket. Ezt a nyelvet használják ma is liturgiájukban a katolikus és ortodox bizánci rítusú szlávok Kelet- és Délkelet-Európában, valamint a Nyugat-Európában élők is, továbbá a horvátországi, római liturgiát végző katolikusok is."

"A kereszténységnek a szlávok között eltelt tizenegy évszázada világosan megmutatta, hogy a szent testvérek öröksége erősebb volt és maradt minden megosztó törekvésnél. Mindkét keresztény tradíció - a Konstantinápolyból eredő keleti és a Rómából származó nyugati - az egyetlen Egyház kebeléből ered, akkor is, ha különböző kultúrák keretében különböző módon törekedtek azonos problémák megoldására. Egy ilyen különbözőség, ha jól értelmezzük eredetét, értékét és jelentőségét, csak gazdagíthatja Európa kultúráját, vallási hagyományát, és megfelelő alapot nyújt a hőn óhajtott lelki megújuláshoz."

"Az egész Egyháznak örömmel kell megemlékeznie Metódról, a szlávok Rómában felszentelt első érsekének apostoli munkájáról. Tizenegy évszázaddal ezelőtt fejezte be működését Cirillel, testvérével együtt. Meg kell emlékeznünk arról, hogy a szláv népek az üdvtörténet színpadára léptek és beilleszkedtek az európai nemzetek közé, melyek már évszázadokkal előbb befogadták az evangélium örömhírét. Mindenki megértheti, milyen nagy örömmel vesz részt ebben az ünneplésben a szláv nép fiai közül az első olyan püspök, kit majdnem két évezred után hívtak meg, hogy foglalja el azt a püspöki széket, mely Szent Péteré volt ebben a városban, Rómában."

A hit útján - 12.

II. János Pál imája
Segíts a szenvedésben

Ó Mária, aki Fiaddal együtt végigjártad a keresztutat,
Anyai szívedben gyötrődtél a fájdalomtól, de
nem feledted beleegyező szavadat és
mélységesen bíztál abban, hogy
akinél semmi sem lehetetlen,
be fogja teljesíteni ígéreteit.
Esdd ki számunkra és a jövendő nemzedékek
emberei számára a kegyelmet,
hogy rá merjünk hagyatkozni Isten szeretetére.
Segíts, hogy a szenvedésben, a megvetésben, a próbatételekben,
még ha sokáig tartanak és kemények is,
soha ne kételkedjünk az Ő szeretetében,
Jézusnak, a Te Fiadnak
tisztelet és dicsőség mindörökké, Ámen.

A hit útján - 11.: Boldog II. János Pál pápa

Az első szláv pápa 1920. május 18-án született a lengyelországi Wadowice-ban.  Érettségi után beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetemre és egy színjátszó iskolába. Sokat sportolt (síelt, túrázott, kajakozott, úszott és focizott), és különböző színjátszókörökben is részt vett.

1942-ben jelentkezett az illegalitásban működő krakkói szemináriumba. 1946. november 1-jén szentelték pappá. 1951–1953 között teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott, majd az erkölcsteológia professzora lett.

1958-ban szentelték püspökké és nevezték ki krakkói segédpüspökké. 1964. január 13-án Krakkó érseke lett, 1967. június 26-án pedig bíboros. Részt vett a második vatikáni zsinaton. 1978-ban, VI. Pál pápa halála után tagja volt a konklávénak, amely megválasztotta I. János Pál pápát, aki 33 nap uralkodás után elhunyt. Wojtyła érsek visszatért Rómába, hogy részt vegyen az újabb pápaválasztáson. 1978. október 16-án őt választották pápává.

2005. február 1-jén kórházba szállították. 2005. február 24-én belázasodott és nehezen kapott levegőt, emiatt újra kórházba szállították és gégemetszést hajtottak végre rajta. Március 13-án visszatért a Vatikánba. A húsvéti misét nem tudta pontifikálni, viszont integetett a hívek százezreinek. 

Március 31-én egy fertőzés következtében belázasodott. Április 2-án 21 óra 37 perckor elhunyt. Temetését Joseph Ratzinger végezte. 

2009 decemberében XVI. Benedek „tiszteletreméltó” címmel ruházta fel, ami az utolsó lépés a boldoggá avatás előtt. 2011. május 1-jén XVI.Benedek pápa boldoggá avatta.

Az első napon a Novo Millennio Ineunte apostoli leveléből idézünk egy részletet.

A hit útja

„Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Az az arc, melyet az apostolok a feltámadás után szemlélnek, annak a Jézusnak az arcával azonos, akivel mintegy három éven át együtt éltek, s aki most új életének káprázatos valóságáról biztosítja őket, amikor megmutatja nekik „kezét és oldalát” (uo.). Bizonyos, hogy nem hittek neki egykönnyen. Az emmauszi tanítványok csak hosszú lelki út megtétele után kezdtek hinni (vö. Lk 24,13 – 35). Tamás apostol csak a csoda megállapítása után hitt (vö. Jn 20,24 – 29). Valójában őt sem a Feltámadott látása és érintése győzte meg, csak a hit volt képes felfedni előtte titokzatos arcát. Olyan tapasztalat volt ez, melyet az apostoloknak már korábban meg kellett szerezniük Krisztus történeti élete folyamán, szembesülve azokkal a kérdésekkel, melyek minduntalan felötlöttek bennük, amikor Jézus gesztusaival vagy szavaival találkoztak. Csak a hit útján juthatunk el valóban Jézushoz; olyan úton, melynek szakaszait maga az Evangélium rajzolja meg a Fülöp Cezáreájában zajló, ismert jelenetben (vö. Mt 16,13 – 20). Jézus, mint aki meg akarja vonni küldetésének első mérlegét, tanítványait kérdezi arról, hogy kinek vélik őt „az emberek”. Ezt a választ kapja: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának” (Mt 16,14). Helytálló válasz, mégis, milyen távol áll az igazságtól! A nép képesnek bizonyul felfogni ennek a rabbinak valóban kivételes vallási jelentőségét, akinek szavai végtelenül elbűvölik, de nem képes fölébe helyezni őt Isten választott embereinek, akik rajta hagyták nyomukat Izrael történetén. Jézus valójában egészen más, mint ők! „Övéitől” éppen azt a felismerési többletet várja el, mellyel eljuthatnak személye legmélyebb titkához: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Csak a Péter által, majd vele együtt a mindenkori Egyház által megvallott hit vezet el titkának leglényegéhez: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16).

Hogyan jutott el Péter ehhez a hithez? S mit kell tennünk nekünk, ha egyre nagyobb meggyőződéssel szeretnénk az ő nyomában haladni? Máté megvilágítja ezt előttünk, mégpedig azokkal a szavakkal, melyekkel Jézus fogadja Péter vallomását: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). A „test és vér” kifejezés az embert és a megismerés általános módját idézi. Jézus esetében ez a mód nem elégséges. A „kinyilatkoztatás” kegyelmére van szükség, mely az Atyától jön (vö. uo.). Lukács hasonló értelmű kijelentést tesz, amikor megjegyzi, hogy ez a párbeszéd a tanítványokkal olyankor zajlott le, amikor Jézus „egyszer egyedül imádkozott” (Lk 9,18). Ez a két egybehangzó megállapítás tudatosíthatja bennünk, hogy az Úr arcát a magunk erejéből nem vagyunk képesek tökéletesen szemlélni, hanem engednünk kell, hogy kézen fogjon minket a kegyelem. Csak a csend és az imádság élménye nyújthatja azt a keretet, amelyben megérlelődhet és kibontakozhat e misztérium legigazabb, leghűségesebb és legszervesebb ismerete. Ennek a misztériumnak legteljesebb összefoglalása János evangélista ünnepélyes kijelentésével történik: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).

A hit útján - 10.

A katolikus hit állítólag elavult és ezért nem fogadható már el... A Nap régebbi és még nem veszített fényéből; a víz ősibb és továbbra is oltja a szomjúságot és felfrissít...

A hit útján - 9.

Udvardi Erzsébet festménye
(kilencedik állomás)

Részlet Szent Josemaría Escrivá keresztúti elmélkedéséből: IX. állomás - Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 

Már csak negyven-ötven lépés a Kálvária csúcsáig, és Jézus harmadszor is leroskad a kereszt súlya alatt. Már nem tud a lábán állni. Ereje elfogyott, fekve marad a földön.
"Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját." (Iz 53, 7)
 Mindnyájan ellene vannak: a városbéliek és az idegenek, a farizeusok, a katonák és a főpapok… Mind a hóhérjai. Anyja, Mária - az én anyám is - siratja.
 Jézus atyjának akaratát teljesíti. Szegény - meztelen. Nagylelkű - még mit meg nem tett volna? "Dilexit me, et tradidit semetipsum pro me" (Gal 2, 20), "szeretett engem, és önmagát adta értem."
 Istenem, add, hogy a bűnt gyűlöljem, szent keresztedet átölelve eggyé legyek Veled, s hogy a Te szeretetreméltó akaratodat teljesítsem. A földi élet koloncait levetve csak a Te dicsőségedet keressem, nagylelkűen, feltétel nélkül, Veled együtt egészen elégő áldozatként adjam magam.

Szempontok az elmélkedéshez:

1. Az Úr nem tud már fölállni, oly súlyosan nehezedik rá nyomorúságunk. Mint egy zsákot, úgy cipelik a kivégzés helyére. Ő mindezt szó nélkül tűri.

Jézus alázatos. Isten megalázta önmagát, hogy minket fölemeljen és dicsőségében részesítsen. Érted most már, miért mondtam neked, hogy tedd a szíved mások lába elé, hogy puhára lépjenek?

2. Mennyi fáradságba kerül a Golgotára eljutni!
 Neked is le kell magad győznöd, hogy az útról le ne térjél. De ez a küzdelem nagyszerű, valódi bizonyítéka Isten szeretetének, aki erősíteni akar minket, mert virtus in infirmitate perficitur - mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. (2Kor 12, 9)

Az Úr tudja, hogy amikor gyöngének érezzük magunkat, akkor Hozzá fordulunk, forróbban imádkozunk, áldozatkészebbek vagyunk, és erősödik felebaráti szeretetünk is. Így válunk szentekké.

Adj hálát Istennek, hogy a kísértéseket megengedi, és azért is, hogy tudsz küzdeni.

3. Szeretnéd Jézust egészen közelrôl követni? Vedd a kezedbe az Evangéliumot, és olvasd el az Úr kínszenvedésének történetét. De nem elég csak olvasni, hanem át is kell élni. Nagy különbség van a kettő között. Az olvasás régmúlt dolgokat idéz az emlékezetünkbe, az átélés azonban azt jelenti, hogy részt veszünk az éppen zajló eseményekben, mintha mi is szereplők lennénk.

Tárd ki szívedet, és légy az Úr útitársa. S ha egyszer majd úgy érzed, hogy szíved megriad és megfutamodni készül, mert gyáva vagy mint a többiek, könyörögj bocsánatért mindnyájunk gyávasága miatt.

4. Néha az az érzésed, hogy a hullámok összecsaptak a fejed fölött. Nem látod a kiutat. Most tényleg úgy néz ki, hogy lehetetlen a nehézségeket legyőzni.

Ismét elfelejtetted, hogy Isten a te Atyád? Mindenható, végtelenül bölcs, irgalmas. Ő sohasem akar neked rosszat. Gondjaid akkor is javadra válnak, ha nem látod testi szemeddel céljukat.

Omnia in bonum! Uram, a Te bölcs akaratod teljesüljön most és mindenkor!

5. Most látod csak, mennyi szenvedést okoztál te is Jézusnak, s ez fájdalommal tölti el lelked. Milyen egyszerű bocsánatáért könyörögni, és korábbi árulásunkat megsiratni! Lelked most csordultig megtelt az engesztelés iránti vággyal.
 Helyes. De ne felejtsd el, hogy a bűnbánat lényege abban áll - ha ez mégoly nehéznek látszik is - , hogy mindig a pillanatnyi kötelességünket teljesítsük.

A hit útján - 8.

Részletek Escrivá atya gondolataiból:
Az imádság - emlékezz rá - nem abban áll, hogy szép beszédeket mondunk, hogy hangzatos frázisokat vagy vigasztaló beszédeket mondunk...
Az imádság néha egy pillantás az Úrnak egy képére, vagy Anyjának egy képére; máskor egy könyörgés szavakba foglalva; ismét máskor jó cselekedetek felajánlása, a hűség eredményeié...

Mint a katona, aki őrt áll, úgy kell állnunk az Úrnak, a mi Istenünknek ajtajában: ez az imádság. Vagy ahogyan egy kiskutya odabújik a gazdája lábához.
 - És ne habozz azt mondani neki: Uram, itt vagyok, mint egy hűséges kutya; vagy még inkább, mint egy kis szamár, amely nem rúgja meg azt, aki szereti.

Mindannyiunknak "ipse Christus"-nak kell lennünk - Krisztusnak magának. Szent Pál az, aki Isten nevében a lelkünkre köti: "Induimini Dominum Iesum Christum" - öltözzetek Jézus Krisztusba.
 Mi mindannyian - te is! - kötelesek vagyunk ügyelni arra, hogyan öltjük fel azt a ruhát, amelyről az apostol beszél; mindannyian, személy szerint, szüntelenül párbeszédet kell, hogy folytassunk az Úrral.

Imádságod nem szorítkozhat csupán szavakra: valódi tartalma kell, hogy legyen és gyakorlati következményei.

Imádkozni, ez az út, hogy szembeszálljunk minden bajjal, amitől szenvedünk.

A hit útján - 7.

Imádság Szent Josemaría közbenjárásáért

Istenem, te a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására számtalan kegyelemmel halmoztad el Szent Josemaría áldozópapot, és hűséges eszközül választottad ki őt az Opus Dei alapítására, amely a hivatásbeli munka és a keresztények hétköznapi kötelességeinek teljesítése által út az életszentségre. Add, hogy én is úgy tudjam alakítani életem minden pillanatát és körülményét, hogy szeresselek Téged, hogy örömmel és egyszerűségben szolgáljam az Egyházat, a Szentatyát és a lelkeket, és így a hit és a szeretet fényével világítsam be a föld útjait. Kérlek, add meg Szent Josemaría közbenjárására, hogy... Ámen.

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség

A hit útján - 6.: Szent Josemaría Escrivá

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer 1902. január 9-én született a spanyolországi Barbastróban, Huesca tartományban. Tizenöt-tizenhat éves korában érezte először az isteni hívás jeleit, és elhatározta, hogy papi pályára lép. Teológiai tanulmányait 1918-ban kezdte meg a Logroñói Szemináriumban, majd 1920-tól a zaragozai San Fancisco de Paula Szemináriumban folytatta, ahol 1922-től szuperiorként tevékenykedett. 1923-ban - teológiai tanulmányaival párhuzamosan - polgárjogi tanulmányokba kezdett a zaragozai egyetemen egyházi hatósági engedéllyel. 1924. december 20-án diakónussá, majd 1925 márciusában pappá szentelték.

Egyházi szolgálatát a perdiguerai plébánián (zaragozai egyházmegye) kezdte, majd Zaragozában folytatta. Mint mindig, 1927 tavaszán is érseki engedéllyel költözött Madridba, ahol fáradhatatlanul folytatta papi tevékenységét minden társadalmi rétegben. Nem sajnálta idejét sem a külváros szegényeitől és rokkantjaitól, sem a kórházak gyógyíthatatlan betegeitől és a haldoklóktól. Káplánnak nevezték ki a Patronato de Enfermos-ban (Betegek Patronátusa), ami a Szentséges Szív Apostoli Dámáinak (Damas Apostólicas del Sagrado Corazón) szociális tevékenysége volt. Ugyanakkor professzorként működött az egyetemi akadémián, miközben doktori tanulmányait végezte polgárjogból, amire ebben az időben csak a madridi egyetemen nyílt lehetőség.

1928. október 2-án az Úr világosan megláttatta vele azt, amiről addig csak előérzete volt. Ennek hatására Szent Josemaría Escrivá megalapította az Opus Deit. Mindig az Úr akaratát követte, így 1930. február 14-én megértette, hogy az Opus Dei apostoli munkáját a nőkre is ki kell terjesztenie. Így új út nyílt meg az Egyházon belül, mely azért jött létre, hogy a mindennapi munka megszentelése által minden társadalmi osztályon belül előmozdítsa az életszentségre való törekvést és az apostolkodást a világban anélkül, hogy az embernek meg kellene változtatnia életállapotát.

1943. február 14-én alapította meg a Szent Kereszt Papi Társaságot (Societas Sacerdotalis Sanctae Crucis), amely elválaszthatatlan egységet képez az Opus Deivel. Ez tette lehetővé annak későbbi engedélyezését, hogy az Opus Dei laikus tagjainak pappá szentelése mellett az egyházmegyés papok is részesüljenek az Opus Dei szellemiségéből és aszkétikájából oly módon, hogy papi szolgálati kötelességeik teljesítésében törekszenek az életszentségre, miközben továbbra is kijelölt ordináriusaik fennhatósága alatt folytatják tevékenységüket.

Szent Josemaría Escrivá 1975. június 26-án hunyt el, miután már évekkel korábban Istennek ajánlotta életét az Egyházért és a pápáért. A római Béke Királynőjének szentelt templom kriptájában temették el. 1975. szeptember 15-én egyhangúlag választották meg utódjául Mons. Álvaro del Portillót, aki hosszú éveken át volt az Alapító legközelebbi munkatársa. Az Opus Deit, amely már kezdettől fogva élvezte az egyházmegyei hatóságok jóváhagyását, majd 1943-ban megkapta az appositio manuum-ot és azt követően a Szentszék jóváhagyását, II. János Pál pápa 1982. november 28-án személyi prelatúrává emelte. Ez volt az a jogi státusz, amelyet Szent Josemaría előre látott és kívánt.

2001. december 20-án II. János Pál pápa hivatalosan elismerte, hogy a Boldog közbenjárása által történt egyik csodának nincs természetes magyarázata, és ezzel Josemaría Escrivá szentté avatása annak utolsó szakaszába érkezett. 2002-ben a bíborosi konzisztórium február 26-i ülésén hozták nyilvánosságra a szentté avatás időpontját: 2002. október 6. (az életrajz forrása: opusdei.hu)

Első alkalommal "Az ima párbeszéd" című írásából idézünk:

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és sikertelenségekről, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

(...) Ha Istent keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: "Köszönöm Istenem!" Ha jön egy nehéz pillanat: "Uram, ne hagyj el!" És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű (Mt 11,29), nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. (Lk 11,9)

...Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk központjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen kicsiséget. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, az igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása. 

A hit útján - 5.

Ima a kereszt előtt

Fölséges és dicsőséges Isten, 
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

A hit útján - 4.

E poetikus együttlétben gyorsan múlnak a napok. Francesco egészen beletemetkezik az imádságba és elmélkedésbe. Gondolatai legszívesebben a Golgota ormán időznek. Hiszen a san damianói jelenet óta a kereszt misztériuma áll vallásos életének középpontjában. Sokat és sokszor gondol a kínszenvedés szívettépő jeleneteire és gyakran keserves könnyeket hullat miattok. Most a magányosság nagy csöndjében még fokozottabb intenzitással éli bele magát Mestere kínjainak szemléletébe. Szinte extatikus állapotba jut, melyet a szent kereszt fölmagasztaltatása ünnepének (szeptember 14.) közeledése még fokoz.

Az ünnep napján már kora hajnalban mély áhítatba merül. Kunyhója ajtaja előtt térdelve s kelet felé fordított arccal így imádkozik: "Óh Uram, Jézus Krisztus, arra kérlek, hogy két kegyelmet gyakorolj velem, mielőtt meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges, érezzem lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, melyet te, édes Uram, keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél; a másik, hogy - amennyire lehetséges - érezzem szívemben azt a túláradó szeretetet, mely téged, Isten fiát, arra késztetett, hogy értünk, bűnösökért, oly szörnyű kínokat önként magadra vállalj."

Miután sokáig eseng így, értésére esik, hogy Isten teljesíti kívánságát. Ezen ígéretre "az áhítat heve annyira fokozódik benne, hogy a szeretet és szánalom egészen Krisztussá alakítja. S amint így, ebben a szemlélődésben lángol,... az égből hat tüzes és ragyogó szárnnyal egy szeráfot lát leszállani, mely szeráf gyors röpüléssel oly közel jön hozzá, hogy jól láthatja és megkülönböztetheti benne a keresztrefeszített ember képét. Szárnyai úgy vannak elosztva, hogy két szárny a feje fölé terjeszkedik, kettő röpülésre szolgál s a hátralevő kettő egész testét betakarja. Francesco megretten láttára s szívét örömmel és csodálkozással vegyes fájdalom marcangolja. Fölötte örül ugyanis Krisztus kegyes ábrázatának, mely ily nyájasan jelenik meg neki s ily jóságosan tekint rája, de másrészt meg a részvét kimondhatatlan fájdalmát érzi, mivel megfeszítetten látja őt."

"Azután azért is csodálkozik a bámulatos és rendkívüli látomáson, mert jól tudja, hogy a szenvedés gyarlósága nem fér össze a szeráfi lélek halhatatlanságával. A jelenés tehát kinyilatkoztatja neki, hogy ez a jelenés azért tűnik föl neki ilyen formában, hogy megértse, hogy ebben a csodálatos jelenésben nem testi mártírium, hanem lelki lángolás által kell a keresztrefeszített Krisztus hasonmásává átalakulnia."

"Mikor a csodálatos látomás eltűnik, Szent Ferenc szívében a túláradó gerjedelem és az isteni szeretet tüzét, testében pedig Krisztus kínszenvedésének csodálatos képét és pecsétjét hagyja. Minek okából kezein és lábain azonnal feltűnnek a szegek nyomai úgy, ahogyan a szeráf képében megjelent keresztrefeszített Jézus Krisztus testén látta. Kezei és lábai eszerint közepükön szegektől általütötteknek tetszenek. A szögek feje a tenyereken és a lábfejek felső részén domborodik, hegyük a kézfejeken és a talpakon van s a húsból kinyúló részük annyira visszahajlott, hogy görbületeikbe mint valami gyűrűbe, az ujjat könnyen be lehetne dugni. A szögfejek kerekalakúak és feketék. A jobboldalon hasonlatosképpen egy forradatlan piros és véres lándzsaseb jelenik meg, mely utóbb Szent Ferenc szent melléből gyakran vért szivárogtat s csuháját és alsóruháját is összevérzi."

Így a poverello a stigmatizáció szent misztériuma révén testben is hasonlóvá lesz szeretett Mesteréhez. A ,szentséges sebhelyek'' történeti valóságában nem lehet kételkedni. Annyi és oly meggyőző bizonyság áll rendelkezésünkre, hogy még a legtúlzóbb hiperkritika is kénytelen velök szemben kapitulálni. Legnyomósabb ezek között magának a szentnek rögtön a stigmatizáció extatikus hangulatában írott fönséges dicsérete, melynek nehezen kibetűzhető eredetije jelenleg az assisi S. Francesco kolostor egyik legdrágább kincse. A hálának és az örömteli elragadtatásnak olyan szenvedélyes lángja lobog az egyszerű köntösű költeményben, aminőre csak az Istenbetemetkezés legmagasabb fokára jutott szeráfi lélek képes. Szövege a következő:

"Te vagy egyedül szent, Úr Isten, ki csodákat művelsz. Te erős vagy. Te nagy vagy. Te fölséges vagy. Te mindenható vagy szent Atyánk, égnek és földnek királya. Te háromság vagy Úr Istenünk és egység és minden jóság. Te jóság vagy, minden jóság, legfőbb jóság, élő és igaz Úr Isten. Te szeretet vagy, tiszta szeretet. Te vagy a bölcsesség. Te vagy a türelem. Te vagy a biztonság. Te vagy a nyugalom. Te vagy az öröm és örvendezés. Te vagy az igazság és mérséklet. Te vagy minden gazdagságunk és elégségünk. Te vagy a szelídség. Te vagy védelmünk. Te vagy őrzőnk és védelmezőnk. Te vagy az erősség és menedék. Te vagy a mi reményünk. Te vagy a mi hitünk. Te vagy a mi nagy édességünk. Nagy és csodálatos Úr, mindenható Isten és könyörülő Megváltó vagy."

A drága ereklye hátsó oldalán ugyancsak a szent eredeti kézírásában ez a Leone testvérnek szóló áldás olvasható: "Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged. Mutassa neked orcáját és könyörüljön rajtad. Fordítsa hozzád orcáját és adjon neked békességet. Az Úr áldjon meg téged Leo testvéri." E szavak után következik a nagy T betű, a kereszt szimbóluma, melyet Francesco kézjegyül használ és alatta koponya.

E minden kétségen felül álló történeti dokumentum bizonyító erejét még fokozza, hogy Leo testvér az áldás fölé írott finom gyöngybetűs soraiban pontosan elmondja a dicséret keletkezésének körülményeit: "Szent Ferenc két évvel halála előtt Alverna hegyén negyvennapos böjtöt tartott Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária és Szent Mihály arkangyal tiszteletére, Nagyboldogasszonytól Szent Mihály ünnepéig. És az Úr keze érintette őt: a szeráf megjelenése és a vele való beszélgetés és Krisztus sebhelyeinek testébe nyomása után a túloldalon olvasható dicséretet készítette és sajátkezűleg leírta, így adván hálát Istennek a vett jótéteményért." Az áldás után pedig ezt olvassuk: "Ezen áldást Szent Ferenc sajátkezűleg írta nekem, Leo testvérnek."

Francesco a megrendítő esemény után még nagyobb áhítattal és még több bensőséggel folytatja tovább a negyvennapos böjtöt. Sebhelyeit eleinte még bizalmas barátai előtt is gondosan rejtegeti. De csakhamar belátja, hogy a titok teljes megőrzése lehetetlen. Ha más nem, a ruháin gyakran mutatkozó vérfoltok előbb-utóbb el fogják árulni. Mindamellett fél Isten titkait nyilvánosságra hozni és sokáig nem tudja eldönteni, vajon el szabad-e mondania a szeráfi látomást és a szentséges sebhelyek vételét. De Illuminato testvér biztatására, hogy a vett jótéteményeket nemcsak magáért, hanem másokért is kapta, végre mégis megembereli magát és nagy szorongások közepett elmondja a látomás módját és alakját. De egyúttal hozzáteszi, hogy Krisztus a jelenés alkalmával olyanokat is mondott neki, melyeket életében soha senkivel sem közölhet.

A böjt végeztével megoszlik a kicsiny társaság. Masseo testvér Angelo, Illuminato és Silvestro testvérekkel visszamarad a szenthegyen, Francesco pedig Leone testvér kíséretében már szeptember 30-án visszaindul Assisiba. Nehéz szívvel válik meg szent örömeinek kicsiny tanyájától. Érzi, hogy nem látja többé viszont. Szeméből könnyek patakzanak, miközben ajkai áldást rebegnek: "Éljetek békében, kedves fiaim! Isten áldjon benneteket, drágalátos gyermekeim! Testem távozik ugyan tőletek, de szívemet nálatok hagyom. Elmegyek Isten juhocskájával; a Santa Maria degli Angelihez megyek s nem térek többé vissza. Távozom innen. Ég veled. Ég veletek. Ég veled hegy. Addio, addio, Monte Verna! Isten veled, angyalok hegye! Isten veled, drágalátosom! Isten veled, drágalátosom! Köszönöm sólyom testvér hozzám való jóságodat! Isten veled, Isten veled, függő szirt, már nem megyek többé látásodra! Isten veled, kőszikla! Addio, addio, addio meredek sziklafal, mely kebledre öleltél, mikor a sátán oly csúfos kudarcot vallott! Sohse látjuk többé egymást! Isten veled, Santa Maria degli Angeli! Anyja az örök Igének, íme oltalmadba ajánlom fiaimat!"

E szavakkal végleg búcsút int zokogó társainak, akik úgy érzik, mintha mindannyiok szívét magával vinné s Leone testvér és egy jámbor paraszt társaságában lassan lefelé indul. Mivel szögekkel átvert lábaival nem bírja a gyaloglást, a paraszt szamarán vág neki a hosszú útnak. Tekintete minduntalan visszatér a kedves bércekre, melyekhez immár életének legszentebb emléke fűzi. Minél messzebbre távolodik tőlük, annál szívesebben mereng el ködbe, felhőbe temetkező körvonalaikon.

A Monte Foresto (=Casella) ormán, az utolsó helyen, honnét még elér tekintete a mind jobban elmosódó csúcsig, leszáll szamaráról, térdre borul s forró imádság után megáldja a szent hegyet s e szavakkal int neki végbúcsút: "Ég veled Isten hegye, szent hegy, mons coagulatus, mons pinguis, mons in quo beneplacitum est Deo habitare. Addio Monte Alverna. Áldjon meg az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten! Béke veled! Nem látjuk többé egymást." Utána még hosszan elmereng a távolság ködén át bizonytalanul szétfolyó körvonalakon, azután tovább indul s Alverna, az új Golgota végképp belevész a messzeségbe.

A hit útján - 3.

Ma és holnap nem kifejezetten Szent Ferenc műveiből olvashatnak idézeteket, hanem egy tanulmány részét közöljük két részben. Balanyi György írása ez, melyet a Szent István Társulat 1925-ben adott ki. A szerző a szent életének két évét ragadja ki: 1223, 1224. A téma a ferences teológia jellemzői miatt, de XVI. Benedek pápa karácsony éjféli miséjén elmondott homíliája miatt is aktuális. 

Betlehemtől a Golgotáig - I.

Francescót mélyen lehangolja törekvéseinek kudarca, de rendületlen hite és aktivitást szomjazó temperamentuma egy pillanatig sem engedik elcsüggedni. A melankólia és a pesszimizmus teljesen idegen lényétől. Mások kislelkűségéből csak arra merít ösztönzést, hogy maga annál nagyobb odaadással dolgozzék eszményei megvalósításán. A legenda néhány szóval találóan jellemzi ekkori lelkiállapotát: ,,Hogy az ige, melyet az Úr szájába adott, gyümölcstelen ne maradjon, legalább a saját személyére nézve igyekszik teljesíteni, hogy megkapja érte jutalmát az Úrtól. Ebben a gondolatban aztán megnyugvást és vigasztalást talál.''

De egyébként is éppen ezekben a küzdelmes években több olyan örvendetes mozzanat merül fel körötte, mely sok tekintetben kárpótolja a káptalanokon szerzett keserves tapasztalatokért. Ilyen mindjárt rendjének feltartóztathatatlan tovaterjedése. Az 1221-i káptalan újra fölveszi a németországi misszió tervét. Speyeri Cézár testvér huszonheted magával még ezen év őszén (október 8-án) átkel a Brenner hágón, megjelenik Augsburgban s gyors egymásutánban megveti alapját a würzburgi, mainzi, kölni wormsi, speyeri, strassburgi, regensburgi és salzburgi kolostoroknak. Az új provincia hihetetlenül rövid idő alatt fölvirágzik s mind messzebbre hatol föl északnak. Nem telik bele két esztendő s már Észak-Németországot is elárasztja telepeivel. (Hildesheim, Braunschweig, Goslar, Halberstadt, Magdeburg).

Mivel Franciaországot és Spanyolországot még az első nagy missziós vállalkozás idején magok részére hódítják a testvérek, a nyugati nagy államok közül már csak Anglia van hátra. Az 1224. évi káptalan ezt is sorra keríti. Pisai Agnellus testvér nyolc társával átkel a tengeren (szeptember 10-én) s Canterburyban, Londonban és Oxfordban megalapítja az első franciskánus kolostorokat.

E tüneményes sikerek kézzelfogható bizonyságai annak, hogy a regulaszerzéssel kapcsolatos villongások semmivel sem csökkentik a franciskánus eszmény páratlan vonzóerejét. Még klasszikusabb bizonyság erre, hogy a mozgalom legszélesebb körökre szánt hajtása szintén ezidőtájt bontakozik ki nagyobb arányokban. A harmadik rend alapításáról semmi bizonyosat nem tudunk. A legenda előadása szerint Francesco Cannara lakóinak ígéri meg először egy olyan szervezet létesítését, mely a világban élő hívek számára is lehetővé teszi eszméinek követését. Valószínű azonban, hogy sokkal korábban, talán mindjárt megtérése után gondol ilyen szervezetre. Sőt az sem lehetetlen, hogy az első hónapok bizonytalanul imbolygó tervezgetéseiben egy minden ember befogadására szánt bűnbánó társaság, tehát lényegében a harmadik rend alapítása játssza a főszerepet, melyet csak később szorít háttérbe a szerzetalapítás gondolata. Bizonyos, hogy követői között korán akadnak olyanok, akik körülményeiknél fogva vagy pedig a kellő elszántság hiányában nem tudnak egészen elszakadni a világtól, de viszont az első testvérek életében fölragyogó eszmény szépségének varázsa alól sem tudják kivonni magokat.

Így egészen sajátos, újszerű feladat áll elő: a szerzetesi eszményt bizonyos fokig össze kell egyeztetni a világi életmóddal. Francesco úgy oldja meg a feladatot, hogy a hozzáforduló csoportok számára szabályzatot készít, melynek mindegyre kicsengő vezérmotívuma az evangéliumi értelemben vett lelki szegénység, alázatosság és tevékeny felebaráti szeretet. Ilyen módon egymástól függetlenül egész sereg bűnbánó testvérület keletkezik, melyeket azonban az eszmei közösségen kívül semmi sem fűz egymáshoz. Közelebbi kapcsolatba csak 1221-ben kerülnek egymással, mikor a világi hatóságok zaklatása felhívja rájok Hugolin bíboros figyelmét.

A kiváló főpap kötelességének érzi, hogy protektori minőségében a gondjaiba fogadott mozgalom ezen ifjú hajtása iránt is érdeklődjék s megfelelő szervezéssel életképességet és fejlődési lehetőséget biztosítson számára. Haladéktalanul érintkezésbe lép tehát a poverellóval és vele együtt elkészíti az első közös szabályzatot, mely lehetővé teszi az eddigi embrionális és széttagolt rend egységes fejlődését. Ennyiben tehát igazuk van a krónikáknak, amikor 1221-re teszik a harmadik rend keletkezését. Bizonyos hogy nagyobb mérvű fölvirágzása csak ezután következik be. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből férfiak és nők, ifjak és öregek, szegények és gazdagok százával és ezrével csatlakoznak hozzá. Igazi tömegmozgalom indul meg, mely arányaival és mélységével rendkívül sokat tesz a franciskánus eszmék és törekvések népszerűsítésére s a szociális és gazdasági ellentétek tompítására.

Francescót kétségtelenül örömmel tölti el e sikerek szemlélete. Szívében mélységes hálát érez Isten iránt, aki végtelen jóságában ennyi leereszkedést tanúsít kicsiny szolgájához. Örömének és hálájának nyilvánítására minden kínálkozó alkalmat megragad. E tekintetben különösen kapóra jön neki a karácsony közelsége.

Hiszen a karácsony valamennyi között legkedvesebb ünnepe, melyet mindig különös áhítattal szokott megülni. Kísérői, barátai előtt gyakran példázgat: ,,Ha módomban volna beszélni a császárral, térdenállva arra kérném, hogy Isten iránti szeretetből és hozzám való jóságból törvényileg tiltsa meg pacsirta nővéreinknek elfogását, megölését vagy kínzását. Hasonlóan a városi hatóságokkal s a kastélyok és falvak uraival köteleztetném alattvalóikat, hogy karácsony napján gabonával és más szemekkel hintsék be az utakat és tereket, hogy pacsirta nővéreinknek és más madaraknak legyen mit enniök e nagy napon. E szent éjszakán az isteni gyermek iránti tiszteletből, kit anyja, a Boldogságos Szűz jászolba fektetett, mindenkinek elegendő élelmet kellene adnia ökör és szamár testvéreink számára. Úgyszintén a gazdagoknak rajta kellene lenniök, hogy a szegények jóllakottra ehessék magokat.'' Máskor meg ezt mondja: ,,Azt akarom, hogy e napon még a falak is húst egyenek.''

A karácsony ünnepe tehát mindig öröm és boldogság a szent patriarcha számára. De most még a szokottnál is több bensőséggel és áhítattal készül megülni. Az ünnepség színhelyéül az előtte oly kedves Rieti-völgy egyik festői remeteségét, a greccióit választja ki. Már jó előre magához hívatja egyik grecciói barátját, aki meleg kegyelettel csügg rajta és megkéri, hogy készítsen el mindent, amire szükség van. Azután megüzeni a közeli kolostorok lakóinak és a környék népének, hogy a szent éjszakán jelenjenek meg a grecciói erdőben.

A kitűzött időben csakugyan megmozdul az egész környék. Az ünneplés szokatlansága és a szent látásának reménye mindenfelől nagy tömegeket vonz. Az erdő szinte nappali fényben úszik a fáklyák sokaságától s a sziklák mindenünnen szent énekek hangjait verik vissza. Az emberek mind a remeteség közelében ásító sziklaüreg felé sietnek, ahol valóban szokatlan látvány fogadja őket: egy szénával telt jászol, előtte ökörrel és szamárral: minden úgy, ahogyan az első szent éjszakán Betlehemben lehetett. Nemsokára megérkezik a szent is és kimondhatatlan örömmel szemléli a gondos előkészítést. Azután kezdetét veszi az éjféli mise, melyhez oltárul a jászol szolgál.

Francesco mint diákonus az evangéliumot énekli. ,,Hangja, erős hangja, behízelgő hangja, tiszta hangja, csengő hangja mindenkinek szívébe markol.'' Az ének befejeztével prédikálni kezd az isteni kisded születéséről és Betlehemről. Beszéd közben, valahányszor a betlehemi kisdedet említi, a Betlehem szót mindig bégető bárányka módjára ejti s a szertelen szeretettől lángadozva ajkait nyalja, mintha valami édességet ízlelne. És íme, míg beszél, grecciói barátjának, Giovanni Vellitának úgy tetszik, mintha a jászolban egy valódi kisdedet látna halálhoz hasonló mély álomban szenderegni. Mikor azonban a poverello odalép hozzája s karjaiba veszi, a gyermek egyszerre megelevenedik és édesen rámosolyog. De nem is csoda, teszi hozzá a jámbor legendaíró, mert Jézus sokak szívében tényleg meghalt vagy legalább mély álomba merült, míg csak hűséges szolgája, Ferenc testvér szavával és tetteivel újra életre nem keltette.

A bensőséges és minden ízében poetikus ünnep rendkívül mély hatást gyakorol a jelenlévőkre. A hívő kegyelet mindjárt csodákról kezd suttogni, melyek a gondosan megőrzött jászolbeli széna által történnek. ,,Később a jászol helyén templomot emelnek az Úrnak s benne oltárt állítanak Szent Ferenc atyának tiszteletére, hogy ahol valamikor oktalan állatok fogyasztották a szénát, ott testök és lelkök javára hívő emberek vegyék magukhoz a Szeplőtelen Bárány, a mi Urunk Jézus Krisztus testét, aki kibeszélhetetlen nagy szeretetében önmagát adta érettünk.'' De nemcsak a jelenlévőkre és a kortársakra, hanem az utókorra is nagy hatással van a grecciói karácsony. A betlehemi jászol állításának szokása tulajdonképpen csak ettől fogva lesz általánossá s így joggal a franciskánus szellem kisugárzásai közé számítható.

A szép ünnep után Francesco huzamosabb időt tölt a grecciói csöndes remeteségben. Karácsony után itt tölti a húsvéti ünnepet is (1224. április 21.). Éppen ebédhez készül, mikor észreveszi, hogy a testvérek a szent nap örömére és egy vendég miniszter tiszteletére a szokottnál jobban feldíszítették az asztalt: fehér abrosszal terítették be s a szokásos kupák helyett üvegpoharakat helyeztek rá. Igénytelenséghez szokott szemét annyira bántja ez a látvány, hogy rögtön elhatározza, hogy megfelelő oktatásban részesíti a testvéreket.

Óvatosan kioson tehát a szobából, odakint fejére teszi egy koldus elnyűtt kalapját, botot vesz kezébe és mikor bent már mindnyájan elhelyezkedtek, odaáll az ajtó elé és panaszos hangon beszól: ,,Az Isten szerelméért adjatok egy kis alamizsnát egy szegény és beteg vándornak.'' A testvérek azonnal behívják: ,,Lépj be jó ember, annak szerelméért akinek nevére hivatkoztál.'' Mily nagy azonban megdöbbenésök, mikor a várt idegenben szeretett mesterökre ismernek. Meglepetésökben és röstelkedésökben szóhoz sem tudnak jutni. A szent pedig fogja tányérját, odaül vele a földre s azután így szól: ,,Most legalább úgy ülök, ahogyan egy kisebb testvérnek illik ülnie.''

Majd a testvérekhez fordulva így folytatja: ,,Bennünket sokkal inkább köteleznek az Isten Fia szegénységének példái, mint más szerzeteseket. Az imént azonban csak gondosan elkészített és földíszített asztalt láttam s nem ismertem föl benne az ajtóról-ajtóra kéregető szegények asztalát.'' A testvérek megértik a tanítást; némelyek hangosan felzokognak meghatottságukban, otthagyják a feldíszített asztalt s odatelepednek a szent alapító mellé a földre.

Francesco szokatlanul hosszú grecciói tartózkodásában hihetőleg része van annak a körülménynek is, hogy elgyötört szervezete hovatovább egészen fölmondja a szolgálatot. A betegség mindjobban elhatalmasodik rajta s hetekre, sőt hónapokra az ágyhoz szegezi. Emiatt nem vehet részt az 1224. évi káptalanon sem. Mivel azonban határtalan buzgalmában gyötrő kínjai közepett sem tud meglenni apostolkodás nélkül, élő szó helyett az írott szó hatalmához folyamodik. Fennmaradt levelei közül minden valószínűség szerint ezidőtájt írja a káptalanhoz, az összes papokhoz, az összes őrökhöz és az összes hívekhez intézetteket.

E leveleken ugyanaz a bensőség, megkapó közvetlenség és bájos naivság ömlik el, mely egész egyéniségét jellemzi. Tartalmukban kevés a változatosság -- hiszen lényegileg mindig ugyanazokat a gondolatokat variálják, -- de hangjukban annál több az életteljesség. Minden szavok mögött ott érezzük a poverello kedves és szeretetreméltó egyéniségét, aki lábaikat csókolva és oly szeretettel, aminőt érez, kéri testvéreit, hogy amennyire tőlük telik, teljes tisztelettel és a legnagyobb dicsőítéssel adózzanak a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges testének és vérének, tiszteljék a Boldogságos Szüzet s végezzék buzgón papi kötelességöket ,,nem a dallamos hangra, hanem a lelkek összhangjára helyezve a fősúlyt, hogy a hang egybehangzó legyen a lelkülettel, a lelkület pedig Istennel és így tiszta lelkökkel járjanak kedvében az Úrnak, ne pedig az emberek fülét gyönyörködtessék pajzánul csapongó hangjukkal.''

Valóban, ha több írás nem maradt volna ránk Francesco kezéből, e négy levél is elegendő volna páratlanul finom és gyöngéd lelkületének, magasan lobogó eszményiségének és soha el nem pihenő apostoli buzgalmának megismerésére. A világirodalom irdatlan rengetegében bizonyára nagyon kevés azon művek száma, melyekről több joggal lehetne elmondani, hogy írójuk egész egyénisége bennök van.

De bármennyire beleviszi Francesco egész lelkét leveleibe, az írásbeli apostolkodás mégsem elégíti ki. Érzi, hogy nem írásra, hanem cselekvésre született. Ezért, mihelyt valamennyire fölépül, ismét visszatér megszokott életmódjához. 1224. nyarán a közben megszokott és megszeretett Alverna hegyére indul, hogy Szent Mihály arkangyal tiszteletére negyvennapos böjtöt tartson. Útitársakul legbizalmasabb barátait: Leone, Masseo, Angelo, Illuminato és Silvestro testvéreket viszi magával, kiknek társaságában zsolozsmázással és istenes beszélgetésekkel tölti a nap nagy részét. De elgyengült teste nem bírja lelke szárnyalását követni. Erői ismételten felmondják a szolgálatot úgy, hogy társai kénytelenek valami szállító alkalmatosság után nézni. Kérésökre egy környékbeli szegény földmíves készségesen felajánlja szamarát, sőt maga is velök tart és nagy kímélettel a csacsi hátára segíti a szentet. Útközben azonban nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze tőle: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?'' És amikor Francesco igenlőleg felel, kedves naivitással így szól hozzá: ,,Akkor hát csak iparkodj, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek, nehogy az emberek csalódni találjanak.'' Francesco egy cseppet sem ütközik meg e furcsa intelmen, hanem ellenkezőleg nyomban leszáll a szamárról, odaborul a pór elé, megcsókolja lábát és alázatosan megköszöni, hogy ilyen kegyes szeretettel jóra serkenti.

Az alázatosság ezen újabb fényes diadala után mindnyájan tovább folytatják útjokat a hegy meredek lejtőjén. Mikor a tulajdonképpeni csúcs lábához érnek és egy kis időre leülnek pihenni, egyszerre a madarak nagy sokasága rajzza körül őket. A kedves vendégek egy része a szent fejére, más része meg vállaira, karjaira, ölébe és lábai elé telepszik, s valamennyi hangos énekszóval és nagy szárnycsattogtatással mutatja örömét. Francesco boldogan szemléli a tarka sokaságot és örömtől repeső szívvel mondja kísérőinek: ,,Azt hiszem drágalátos testvéreim, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak tetszik, hogy mi e magányos hegyen lakjunk, mivel jöttünkön madár húgocskáink és öcséink ennyire örvendeznek.'' Erre újból neki indulnak és meg sem állnak, míg csak célhoz nem érnek.

Odafönt a már korábban berendezett kis kolostorban szállnak meg. Itt fogadják Orlando gróf látogatását, aki megérkezésök hírére azonnal hozzájuk siet és bőven ellátja őket alamizsnával. Távozása után Francesco különválik társaitól és egy kis kunyhóban vonja meg magát, melyet a kolostortól jó kőhajításnyira egy gyönyörű bükkfa tövében állítanak számára. De itt csak rövid ideig marad. A kunyhó túlságosan közel esik a kolostorhoz s nem elég csöndes ahhoz, hogy lakója egészen magába tudjon mélyedni. Ezért már néhány nap múltán más, alkalmasabb hely után néz. Hosszas fürkészés után talál is egyet, melyhez azonban csak úgy tud hozzáférkőzni, hogy Leone testvér segítségével egy ledőlt fatörzzsel áthidalja az előtte tátongó irdatlan sziklahasadékot.

Ide, e kietlen kőrengetegbe vonul Francesco s Nagyboldogasszony ünnepén hozzákezd a tervezett böjthöz. Társainak szigorúan meghagyja, hogy senkit se bocsássanak hozzá, se maguk ne zavarják csöndes magányában. Egyedül Leone testvérnek engedi meg, hogy napközben egyszer fölkeresse egy kevés kenyérrel és vízzel, úgy szintén éjjel a matutinum idején. Mindenkit eltilt magától, csak a sólyomtestvért tűri meg, sőt nagyerős barátságot köt vele. A derék madár ott fészkel kalyibája közvetlen közelében és éjjelente, mikor elérkezik a matutinum mondásának ideje, hűségesen fölébreszti kiabálásával és szárnycsattogatásával. Ha még oly mélyen alszik is, mindaddig nem hagy neki nyugtot, míg csak föl nem kel. De ha szokottnál fáradtabban hajtja nyugvóra fejét vagy gyöngélkedik, akkor valamivel hosszabb alvást enged neki.

(A második rész holnap!)