Vita XVI. Benedek pápa és Odifreddi professzor között

Az előzmények: Professzor Odifreddi, egy militáns ateista matematika professzor 2011-ben írt egy könyv alakban megjelent levelet a pápának (Caro Papa, ti scrivo (kedves pápa, írok Neked)). Az volt ezzel a célja, hogy szembeállítsa az ő természettudományos világnézetét a vallás metafizikus-teológiai világnézetével.

Ezt a könyvet egy közvetítő segítségével (Georg Ganswein) juttatta el a Szentatyához, aki a meglehetősen agresszív hangvétel ellenére ezt részletesen átolvasta, és a legfontosabb kérdéseit megválaszolta. 

Írt egy válaszlevelet is a professzornak, ami úgy foglalható össze, hogy azért csak most válaszol, mert előbb át kívánta figyelmesen olvasni a könyvet.

Köszöni, hogy részletekbe menő dialógust kezdett a pápa könyvével és hitével. Köszöni a szöveg lojális kezelését is, amikor komolyan megkísérelte, hogy igazságos legyen.

A pápa mondja: Az én ítéletem az Ön könyvéről természetesen kétértelmű. Egyes részeket örömmel és élvezettel olvastam. Más részeknél viszont csodálkoztam az érvelés bizonyos fokú agresszivitásán és elhamarkodottságán.

Szívesen válaszolnék fejezetről-fejezetre, de erre sajnos nincs elég erőm. Ezért az általam legfontosabbnak talált pontokra válaszolok.

I.

Először is csodálkozom azon, hogy hogyan lép át a 25f oldalon azon az én elképzelésemen, ami az érzéki észlelést illeti, ahogyan a valóságot teljes egészében interpretálja (mint a valóság-elv explicit tagadását), miközben én éppen azt akartam mondani, amit Ön azután a 29f oldalon a természettudományos módszerekről fejt ki (az emberi érzékelés határainak átlépéséről). Így én teljes egészében egyetértek azzal, amit Ön a 40. oldalon ír …”a matematikának nagyon mély affinitása van a valláshoz”. Ebben a kérdésben én egyáltalán nem látok semmi valóságos ellentétet kettőnk szempontja között. Amikor aztán a 49. oldalon kifejti, hogy …”a valódi vallásosság manapság inkább a tudomány, mint a filozófia területéhez tartozik”, akkor ezen természetesen lehet vitatkozni, de örülök annak, hogy Ön ebben a tekintetben a saját munkáját itt mint „valódi vallásosságot” tekinti. Itt, úgy mint később a 65. oldalon, és még egyszer az „Ő és az én hitvallásom” c. fejezetben hangsúlyozza, a lemondás arról az antropomorfizmusról, amely Istent egy emberek által kigondolt személynek tekinti, az igazi vallásosság tiszteletét jelenti. Könyve 182. oldalán ezután egészen drasztikusan azt mondja: „a matematika és a tudomány az egyetlen igaz vallás, a többi babona”.

Nos, én természetesen értem, hogy antropomorfizmusnak találja, amikor a teremtő esztelenséget embernek, egy „én”-nek vélik; ez számunkra a logika felfoghatatlan nagyságának lekicsinylése. Az Egyház hite a Szentháromságban, amelynek könyvemben történő ábrázolását Ön nagyon objektíven adja vissza, valahogyan egy egészen másféle, titokzatos és általunk csak messziről sejtett Isten képét fejezi ki. Itt szeretném megemlíteni az un. Dionysius Pseudo-Areopagita  megjegyzését, aki egyszer azt mondja, hogy a filozófus-lelkeket természetesen elrettenti a bibliai antropomorfizmus, és azt helytelennek találják. Azonban az ilyen felvilágosult emberekre leselkedő veszély az, hogy filozófiai Isten-fogalmukat megfelelőnek találják, miközben elfelejtik, hogy az ő filozófiai ideáik is végtelenül messze vannak az egészen Más realitásától. Így tehát szükségesek lennének ezek az antropomorfizmusok a gondolkodás arroganciájának legyőzéséhez: igen, azt kell mondanunk, hogy bizonyos szempontból az antropomorfizmusok jobban közelítenek az Isten valóságához, mint a puszta fogalmak. Egyébként az mindig érvényes marad, amit a 4. Lateráni Zsinat 1215-ben kimondott, hogy minden Istenre vonatkozó fogalom csak analóg lehet, és a valóságos Istenhez való hasonlatosság hiánya lényegesen nagyobb, mint a hasonlatosság.

Ezt előrebocsátva azonban azt kell mondanunk, hogy az isteni logikának tudatosnak is kell lennie, és így ebben az értelemben alany és személy. Az objektív értelem mindig előbbre helyezi az alanyt, az ő saját értelmét.

Könyve 53. oldalán azt állítja, hogy az a megkülönböztetés, amely 1968-ban még jogosnak tűnhetett, a ma már létező mesterséges intelligencia fényében már nem tartható fenn. Erre vonatkozólag egyáltalán nem győzött meg. Mivel ez az intelligencia teljesen nyilvánvalóan egy tudatos alany által közvetített, berendezésekbe épített intelligencia. Világos az eredete, ami éppen a berendezéseket elkészítő ember intelligenciája.

Végül egyáltalán nem tudom követni, amikor a kezdethez nem a Logos maisculo-t állítja, hanem a Logos mathematico-t (85. oldal). A kezdeti Logos valójában egy minden logos feletti logika.

A logikáktól a Logoshoz történő átmenet természetesen, amint a keresztény hit a nagy görög filozófusokkal együtt megvalósította, olyan ugrást jelent, ami nem egyszerűen bizonyítható: az empíriától a metafizikáig vezet át, és ezzel a gondolkodás és a valóság egy teljesen más síkjára. Ez az ugrás azonban legalább olyan logikus, mint ennek vitatása. Azt is gondolom, hogy aki ezt az ugrást nem tudja megtenni, annak ezt legalábbis komoly kérdésként kell szemlélnie. Ez a kettőnk vitájának döntő kérdése, amire én befejezésül még egyszer visszatérnék:           

Elvárnám, hogy egy komoly kérdező elfogadjon legalább egy „talán”-t, amiről én Martin Buberhez csatlakozva beszéltem. Mindkét félnek a keresés területén kell maradnia. Nekem úgy tűnik, hogy Ön ehelyett dogmatikusan lezárja a keresést, és tovább már nem kérdez, hanem csak kioktat engem.

II.

Az imént elmondottak számomra egy valóságos dialógus magját képezik az Ön „tudományos” hite és a keresztény hit között. Emellett minden más csak másodlagos. Bizonyára megengedi nekem, hogy az evolúció kérdésében röviden nyilatkozzam. Először is le szeretném szögezni, hogy egy komoly teológus sem vitatja, hogy az élet egész fája belső összefüggésben van egymással, amire megfelelő az evolúció szó. Ugyancsak egyetlen komoly teológus sem vitatja, hogy az Istennek, a Teremtőnek, a fejlődés során a közbenső lépésekbe „kézműves” módon kellett beavatkoznia. Ebben az értelemben a teológiát az evolúcióval kapcsolatban ért sok támadás alaptalan. Másrészt a felismerés folyamatának szempontjából hasznos lenne, ha a természettudományok képviselői nyíltabbnak mutatkoznának a problémával szemben, és világosan kimondanák, hogy milyen sok nyitott kérdés maradt még számukra is.

Ebből a szempontból én mindig Jacques Monod művét tartom példamutatónak, aki egészen világosan kimutatja, hogy azokat az utakat -módokat, ahogyan az új, értelmes DNS-ek keletkeznek, végül is nem ismerjük. Ezért tehát vitatom azt a 129. oldalon található tézisét, hogy a Darwin által kialakított 4 tipológia mindent megmagyarázna, ami a növények és állatok, ideértve az embert is, evolúcióját érintené. Egyébként megemlíteném még, hogy ezen a területen nagyon sok fantázia-tudomány is van, amire másutt még visszatérek. Egyébként a freiburgi orvos, Joachim Bauer a Prinzip Menschlichkeit c. könyvében (Hamburg, 2007) a szociál-darvinizmus problémáját nyomatékosítja, erről sem kellene hallgatni.

A „hosszú időtartamú evolúciós kísérlet”, amelyről a 121.oldalon beszél, nem túlságosan jól vonatkoztatható hosszú távra. Az idő megkísérelt összehúzása végül is csak fiktív, és az elért mutációk nem nyúlnak túl messzire. Mindenekelőtt azonban az embernek, mint demiurgosznak  mindig be kell segítenie, amit éppen az evolúció értelmében ki akarunk zárni. Egyébként nagyon fontosnak találom, hogy Ön az Ön „vallásában” mégiscsak elismer három „misztériumot”: az univerzum eredetére, az élet keletkezésére és a magasabb rendű élőlények tudatosságának eredetével kapcsolatosakat. Bár Ön az embert itt is, mint a majmok egy fajtáját tekinti, és ezzel alapvetően kérdésessé teszi az emberi méltóságot, a tudatosság megjelenése nyilvánvalóan probléma marad az Ön számára is (182. oldal).

III.

Sokszor közli velem, hogy a teológia egy képzelt tudomány (alaptalan, kitalált pszeudo-tudomány). Ezzel kapcsolatban csodálom, hogy a könyvemet mégis méltónak találta egy ilyen kimerítő vitára. Engedjen meg ezzel kapcsolatban 4 pontot lefektetnem:

1. Igaz, hogy a szó legszigorúbb értelmében csak a matematika „tudomány”, és azt tanultam Öntől, hogy még itt is különbséget kell tenni az aritmetika (számtan) és a geometria (mértan) között. A tudományosság minden szakterületén mindegyiknek megvan a saját formája, a tárgyának tulajdonsága miatt. Fontos, hogy kipróbált módszereket alkalmazzon, amely kizárja az önkényességet, és a racionalitást különböző módokon garantálja.
2. Legalább azt el kellene ismernie, hogy a teológia a történelem és a filozófiai gondolkodás területein nagy és maradandó teljesítményt nyújtott.
3. A teológia egyik fontos funkciója, a vallást az értelemmel, és az értelmet a vallással összekapcsolni. Mindkettőnek nagy jelentősége van az emberiség szempontjából. Habermas-szal való vitám során megmutattam, hogy mind a vallásnak, mind az értelemnek –ami nem kevésbé veszélyes-, van patológiája. Mindkettő igényli egymást, és a teológia nagy feladata ezt a két dolgot, a vallást és az értelmet, összehangolni.
4. Pszeudo-tudomány egyébként sok tudományágban létezik. Amit Ön a világ kezdetéről és végéről Heisenberg, Schrödinger és mások alapján mond, én azokat is jó értelemben vett pszeudo-tudománynak jellemezném – vízióknak, és elébe nyúlásnak, amelyekre szükség van ahhoz, hogy valódi felismeréshez jussunk, de mégis csak elképzelések, amelyek segítenek minket közeledni a valósághoz. Egyébként nagystílű pszeudo-tudomány létezik magán az evolúció-elméleten belül is. R. Dawkins könyve „Az önző gén”, klasszikus példája a pszeudo-tudománynak. A nagy J. Monod írt olyan mondatokat, amiket ő maga biztosan csak pszeudo-tudományként vett bele a munkájába. „A négylábú gerinces állatok megjelenése …. arra vezethető vissza, hogy egy őshal „elhatározta”, hogy megvizsgálja a szárazföldet, amelyen azonban csak ügyetlenül, ugrálva tudott előrejutni. Ennek a viselkedésváltozásnak következtében teremtette meg magának a szelekciós nyomást, aminek hatására aztán a négylábúak erős tagjává fejlesztette magát. Ezeknek a „bátor kutatóknak”, az evolúció ezen Magellánjainak  utódai aztán már több mint 70km/óra sebességgel lettek képesek futni…” (az idézet a „Véletlen és Szükségszerűség „ c. könyv német fordításából való, München 51973, 157f oldal.)

IV.

Az eddig tárgyaltak esetében komoly dialógusról van szó, amelyért, mint már többször hangsúlyoztam, hálás vagyok. Másként van ez a papokról és a katolikus erkölcsről szóló fejezeteknél, és ugyancsak más a helyzet a Jézusról szólóval is. Amit Ön a kiskorúak papok által történt bántalmazásáról ír, azt én, - amint ezt Ön is tudja- csak mély megrázkódtatással tudom tudomásul venni. Soha nem próbáltam ezt szépíteni, a gonosz hatalma ilyen mélyen behatolt a hit belső világába, ami számunkra mély fájdalom, amit egyrészt viselnünk kell, miközben mindent meg kell tennünk azért, hogy az ilyen esetek ne ismétlődhessenek meg. Az sem vigasz, hogy a szociológusok szerint az ilyen bűnöket elkövető papok aránya nem magasabb, mint más, összehasonlítható szakmai csoportokban. Ezt tehát nem kellene fölényeskedve úgy beállítani, mintha ez a katolicizmus speciális mocska lenne.

Miközben nem szabad hallgatni az Egyházon belüli gonoszról, nem szabad hallgatni a jóságnak és becsületességnek arról a fénysugaráról sem, amely a keresztény hit által az évszázadokon áthúzódik. Emlékezni kell azokra a nagy és tiszta emberekre, akiket a hit kitermelt, Nursiai Szent Benedektől és testvérétől Skolasztikától AssisiSzent Ferencig és Szent Kláráig, Avilai Szent Terézig és Istenes Szent Jánosig, a felebaráti szeretet olyan nagyjaira, mint Vinzenzi Szent Pál és Lelle-i Szent Kamill, egészen Teréz Anyáig és a XIX. sz. nagy turini szentjeiig. Ma is érvényes, hogy a hit sok embert visz közel az önzetlen szeretethez, a mások iránti szolgálathoz, ami az igazságra vezet. Önnek sem lehet ismeretlen, hogy az Egyház és a hívek önzetlen szolgálata során mi minden történik a szenvedőkkel. Ha elvennénk a világból azt, ami ennek a motivációnak kapcsán történik, szociális összeroppanás következne be. Végül nem lehet elhallgatni, hogy mi minden szépet adott az Egyház a világnak: ez sehol sem látható olyan mértékben, mint Olaszországban. Gondoljon csak a hit által inspirált zeneművekre, a gregorián korálokra Palestrinától Bachig, Mozartra, Haydnre, Beethovenre, Brucknerre, Brahmsra, stb.

V.

 Amit Ön Jézus alakjáról mond, az nem méltó az Ön tudományos rangjához. Ha úgy állítja be, mintha az emberek Jézusról alapvetően semmit nem tudnának, és mintha Ő történelmi alakként egyáltalán nem lenne megfogható, akkor sürgősen fel kívánom Önt kissé világosítani a történelem tárgykörében. Mindenekelőtt ajánlom Önnek azt a négy kötetet, amelyeket Martin Hengel (a tübingeni Egyetem Evangélikus Teológiai Fakultásának exegétája) és Maria Schwemer együtt adtak ki, ami a történelmi pontosság és a széles körű történelmi információ mintaképe. Ezzel szemben az, amit Ön mond Jézusról, csak meggondolatlan fecsegés, amit nem kellene megismételnie. Azt, hogy az exegézisben sok komolytalan dolog van leírva, sajnos nem lehet vitatni. A Jézusról tartott amerikai szemináriumon elhangzottak, amit Ön a 105f oldalon idéz, nem csak azt erősíti meg, amit Albert Schweitzer állapított meg a Jézus életével foglalkozó kutatással kapcsolatosan, nevezetesen, hogy az un. történelmi Jézus többnyire csak a szerző ideáit tükrözi. Az ilyen félresikerült történelmi munkák ilyen formái azonban semmit nem változtatnak a komoly történet-kutatási eredmények jelentőségén, ami minket Jézus alakjának és küldetésének valódi megismeréséhez vezetett.

A 104. oldalon odáig jut el, hogy azt a kérdést teszi fel, vajon Jézus valójában nem egyike volt-e azoknak a sarlatánoknak, akik a szegény népet mágiával és trükkökkel bolondították. És még akkor is, ha ez csupán kérdésként merült fel, és hála Istennek nem tézisként jelentkezik, akkor is akadályoznia kellene Önt abban, hogy azt, ami másoknak szent, ilyen módon tárgyalja (l. még a „sciocca ciarlataneria” beszédet a 104. oldalon).

Egyébként nyomatékosan vissza kell utasítanom azt az állítását (126. oldal), amelyben Ön a történet-kritikai exegézist, mint az Antikrisztus eszközét állítja be. Én csak Solovjev tézisét vetettem fel a kísértés-történet kezelése során, hogy a történet-kritikai exegézist az Antikrisztus is használhatja, ami vitathatatlan. Én azonban egyidejűleg mindig, különösen a Jézus-könyvem első kötetének előszavában világossá tettem, hogy az exegétikus történet-kritika okvetlenül szükséges egy olyan hit számára, amely nem mitoszokat állít elénk történelmi képekben, hanem reális történeti igényességre tart igényt, és ezért kijelentéseinek történeti realitását tudományosan is alá kell támasztania. Ezért az sem helyes, ha azt mondja, hogy engem csak a metastoria érdekel – éppen fordítva, minden fáradozásom azt a célt szolgálja, hogy megmutassam, az Evangéliumok által bemutatott Jézus a valódi, történelmi Jézus, és hogy ezekben valóban megtörtént események vannak leírva.

Itt szeretnék rámutatni arra is, hogy az Ön ábrázolása a crede és intellegas kérdésében nem egyezik a gondolkodás ágostoni felfogásával, ami engem vezet: Ágoston számára a crede és intellegas és az intellega és credas speciális módon elválaszthatatlanul összefüggnek. Ebben a kérdésben utalok E. TeSelle cikkére az Ágoston Lexikon (kiadta: C. Mayer) 2. kötetében (Basel 1996-2002) a 116-119 oszlopokra.

Ezen  a helyen engedem meg magamnak azt a megjegyzést, hogy Önnek óvatosabban kellene kezelnie a teológiai tudományok értelmezését és a történeti források állításait. Erre csak egy példát hozok fel: Azt mondja a 109. oldalon, hogy a Nílus vizének vérré változása megfelel a kánai menyegzőn a víznek borrá történő átváltozásának. Ez természetesen butaság. A Nílus vizének vérré változása olyan csapás, ami az ember életelemét, a vizet egy időre megvonja, hogy meglágyítsa a fáraó szívét. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn ezzel szemben Isten ajándéka a nászi örömhöz, amit Isten túláradó mértékben ajándékoz az embernek – utalás a Tora vízének az evangélium ízletes borává történő átváltozására is. A János-evangéliumban van ugyan mózesi tipológia, de nem ezen a helyen.

VI.

Könyvének 19. fejezetével visszatérünk az Ön dialógusának az én gondolkodásommal kapcsolatos pozitív szempontjaihoz. Először is helyesbítenem kell egy kis tévedését. Könyvemben nem a nícea-konstantinápolyi hitvallásra alapoztam, aminek szavait Ön megfontolásra méltóan közli az olvasókkal, hanem az úgynevezett apostoli hitvallásra. Ez lényegében a római hitvalláson alapul, ami a nyugaton már a 3. század óta kis változtatásokkal egyre szélesebb körben használatos. A 4. század óta ezt maguk az apostolok által megalkotottnak tekintik. Keleten viszont ez ismeretlen maradt.

Nos, térjünk rá a 19. fejezetre. Még akkor is, ha az Ön értelmezése a Ján. 1,1-gyel kapcsolatban messze is van attól, amit az apostol mondani akart, mégis van köztünk egyfajta konvergencia, ami fontos. Ha Ön természetesen az Istent a természettel próbálja is helyettesíteni, a kérdés megmarad, hogy akkor ki vagy mi is ez a természet. Ezt Ön sehol nem definiálja, és ezért a természet irracionális istenségnek tűnik, ami semmit nem magyaráz meg. Mindenekelőtt azonban még egyszer szeretnék rámutatni arra, hogy az Ön matematika-vallásában az emberi lét három alapvető témája nem szerepel: a szabadság, a szeretet és a gonosz. Csodálkozom, hogy Ön a szabadságot, ami az újkornak annyira fontos, alapvető értéke, egy kézlegyintéssel tolja félre. A szeretet Önnél nem fordul elő, és a gonoszról sem ad semmi felvilágosítást. Bármit mondjon, vagy ne mondjon is a neuro-biológia a szabadságról: történelmünk valódi drámájában, amint ezt a mai Olaszországban is látjuk, jelenlévő, meghatározó valóság, és foglalkozni kell vele. Az Ön matematika-vallása azonban nem ismeri a választ a szabadság kérdésére, kihagyja a szeretetet és nem ad számunkra felvilágosítást a gonoszról. Egy olyan vallás, amely ezeket az alapkérdéseket kizárja, üres marad.

Igen tisztelt Professzor úr, kritikám az Ön könyvéről részben túl kemény. Azonban a dialógushoz hozzátartozik a nyíltság; csak így növelhetjük a tudásunkat. Ön is nagyon nyílt volt, így el fogja tudni fogadni, hogy én is így teszek. Azonban nagyon pozitívnak találom, hogy Ön nyílt párbeszédre törekedett a katolikus Egyház hitével, mindezt az én könyvemen keresztül próbálta megtenni, és minden ellentét dacára a központi kérdésekben, mégis megfigyelhető némi konvergencia.

Baráti üdvözlettel és minden jót kívánva munkájához

                                                                       XVI. Benedek

Fordította: Cz. E.