Új sorozat indul!

Régen volt már a legfrissebb bejegyzés A hit útján című blogunkon. Augusztusban viszont új sorozat indul.
Augusztus 6-tól biblikus elmélkedéseket indítunk. A választott szentírási szakaszokhoz magyarázat és elmélkedés társul majd.
Az elmélkedésekhez választott részek között lesz ószövetségi- és újszövetségi könyv egyaránt.
Eddig a szentekkel haladtunk a hit útján. Augusztusban a Hit évére való felkészülésünket a Szentírás olvasásával folytatjuk.
Szeptemberben is izgalmas témával várjuk Olvasóinkat A hit útján blogunkon!

A hit kegyelem

A Katolikus Egyház Katekizmusának 153. pontja így szól:

"Amikor Szent Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, Jézus kinyilvánítja neki, hogy e kinyilatkoztatást nem a testből és a vérből kapta, hanem az Ő Atyjától, "aki a mennyekben van" (Mt 16,17). A hit Isten ajándéka, egy Tőle belénk öntött természetfölötti erény. "Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az "igazság elfogadásának és hitének édességét".

Készületi idő a Hit évére

Ígéretünk szerint elkezdjük a felkészülést a Hit évére. Első bejegyzésünk elmélkedés a hitről Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolataival.

Pünkösd ünnepe volt tegnap, az Egyház születésének ünnepe, a Szentlélek kiáradásának ünnepe, mely a keresztény világ egyik legnagyobb eseménye. Sajnálatos, hogy nem tart ez az ünneplés egész héten, de sok helyen a pünkösdhétfővel pótolják ezt a hiányt. A Szentlélek legnagyobb műve az Egyház.

A Szentatya még bíborosként ezt írta: "A hit nincs Egyház nélkül. H. de Lubac megmutatta, hogy a keresztény hitvallás "én"-je nem az egyes emberek külön "én"-je, hanem az Egyház közös "én"-je. Ha azt mondom: "hiszek", ez azt jelenti, hogy saját személyemen túllépek és az Egyház közös alanyába, valamint az idő és az idő határait túllépő tudásába lépek be. A hit az egészben való részesedés; kommunió, bekapcsolódás a tanúk kommuniójába, úgy, hogy velük és bennük a megtapinthatatlant megtapintjuk, a hallhatatlant meghalljuk, a láthatatlant meglátjuk. De Lubac azt is megmutatta, hogy az "Egyház"-ban nem hiszünk, mint ahogy "Isten"-ben hiszünk, de hitünk alapjánál fogva az Egyházzal való együtt hívés is ismeretelméleti szempontból csak így érthető és képviselhető. (H. de Lubac, Geheimnis aus dem wir leben, Einsiedeln 1967) Így amikor a katekézis során az Egyház hitét félre akarjuk tenni, hogy közvetlenül a Szentírásból pontosabb tapasztalatokat nyerjünk, az elvont dolgok világában találjuk magunkat. Mivel akkor már nem az egyes "én"-t túllépő, az ember alapjait érintő, ezáltal megérintett nagyobb emlékezet bizonyosságának lehetőségeivel élünk, gondolkodunk és beszélünk; akkor már nincs szó teljhatalomról, amely minden egyes ember képességeit felülmúlja, hanem a hit egy olyan fajtájába merülünk el, amely ismeretlen dolgokról való többé-kevésbé megalapozott gondolkodás. Akkor a katekézis már nem az élet megtanulása és befogadása - tehát az örök élet -, hanem egy elmélet a többi között."

HISZEK EGY ISTENBEN,
mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;
aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül;
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Néha úgy tűnt, hogy a blog nem működik, hiszen az ígért sorozatokat nem mindig tudtuk teljesíteni: akadt olyan nap is, amikor nem volt új bejegyzés. A közeljövőben négyhetes sorozat nem lesz a blogon. Vagy ezen a blogon, vagy új oldalon foglalkozunk majd A hit évével. Tartson velünk továbbra is, és böngéssze az archívumot.

A hit útján - 19.

"Egy alkalommal azon gondolkoztam, hogy miért oly nagy barátja a mi Urunk az alázatosság erényének. Egyszerre csak - anélkül, hogy következtetés útján jöttem volna rá - ott állt az eszem előtt ez az igazság: azért szereti annyira, mert Isten az Igazság, az alázatosság pedig az igazság útján való járás. Mert nagy igazság az, hogy mitőlünk semmi jó sem származhat; hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár. S minél jobban meg van valaki győződve saját semmiségéről, annál inkább megegyezik a legfőbb Igazsággal, mert az Ő útján halad. Adja meg Isten nekünk, nővéreim, azt a kegyelmet, hogy sohase térjünk le az önismeretnek ez útjáról. Amen."

A hit útján - 18.: Avilai Szent Teréz

Szent Teréz 1515. március 28-án született Ávilaban (Spanyolország). Belépve a Kármelita Rendbe nagy léptekkel indult el a tökéletesség útján, misztikus élményekkel megáldva. Rendje megújításán fáradozva sok megpróbáltatást kellett szenvednie, de töretlen lélekkel minden nehézségen úrrá lett. Tudásban gazdag, és saját misztikus tapasztalataival igazolt könyveket írt. Alba városában halt meg 1582. október 15-én. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én egyháztanítói címmel tisztelte meg. Emléknapja október 15-én van.

Bővebben itt olvashat róla.

Részlet A belső várkastély című művéből:

Mialatt ma azért imádkoztam, hogy az Úr kegyeskedjék helyettem beszélni -- nekem ugyanis semmi sem jutott eszembe és nem tudtam, miképpen teljesítsem a megbízást -- egy szerencsés ötletem támadt. Mindjárt le is írom, mert azt hiszem, nagyon jó alapul szolgál majd a továbbiakhoz.
 Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly elôkelô s minden kincsekben dúslakodó király találja az ô gyönyörűségét? Nem is képzelhetô semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, errôl nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ô saját szavai szerint mi az Ô képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.
Ha pedig ez így van -- aminthogy tényleg így van -- akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belsô várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség -- végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtô -- azonban az a körülmény, hogy Ô Szent Felségének saját szavai szerint az Ô képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törôdünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.
Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt elôzôleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkezô esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsôültek élveznek; sôt ellenkezôleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ôk már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensôleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az -- meggyôzôdésem szerint -- nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajjon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg ôket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A fôcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsôítsük ôt teremtményeiben.

A hit útján - 17.

Isten, "aki megközelíthetetlen fényben lakik, a mindenség nyelvén beszél az emberhez: "mert az Ő láthatatlan tökéletességei, örök ereje és istensége, a világ teremtése óta a teremtett dolgok által értelemmel szemlélhetők". De ez a közvetett és tökéletlen ismeret, amely az Istent a teremtmények és a látható világ révén kereső lélek gyümölcse, még nem az "Atya látása", mert "Istent soha nem látta senki" - mondja Szent János. S hogy ennek az igazságnak még nagyobb súlya legyen, hozzáteszi: "az egyszülött Isten, aki az Atya ölén van, Ő magyarázta el". Ez az "elmagyarázás" a maga isteni életének kifürkészhetetlen misztériumában - egységében és háromságában - mutatja meg Istent; Őt, aki megközelíthetetlen fényben lakik. Mindazonáltal Krisztus e "magyarázata" elsősorban ember iránti szeretete, azaz emberszeretete, "filantrópiája" oldaláról ismerteti meg velünk Istent. Az Ő "láthatatlan" tökéletességei ebben egész különlegesen "láthatóvá" válnak, sőt összehasonlíthatatlanul láthatóbbá, mint minden egyéb művében, melyek "teremtettek". Mert Krisztusban és Krisztus által válnak láthatóvá, azaz tetteiben és szavaiban, végül pedig kereszthalálában és föltámadásában.

A hit útján - 16.

"Az Eucharisztia, a legnagyobb ajándék, amit Krisztus az Egyháznak adott, a misztériumban megjeleníti Krisztus üdvösségért bemutatott áldozatát: „Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk”. Belőle, „az egész keresztény élet forrásából és csúcspontjából” merít az Egyház zarándokútján, mert benne találja meg minden reményének forrását. Az Eucharisztia ugyanis „erőt ad életünkhöz, elveti bennünk az élő remény magvát, mindegyikünk sajátos mindennapi odaadásához”.

Mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy megvalljuk az Eucharisztiába, „az eljövendő dicsőség zálogába” vetett hitünket, bizonyosan abban, hogy a Krisztussal való közösség, melyet most mint zarándokok a halandó életben megélünk, elővételezi annak a napnak végső találkozását, melyen „hasonlók leszünk őhozzá, mert látni fogjuk őt, amint van” (1Jn 3,2). Az Eucharisztia „az örökkévalóság kóstolója az időben”, isteni jelenlét és Istennel való közösség; Krisztus húsvétjának emlékezete, és természete szerint a kegyelem hordozója az emberi történelemben. Megnyit az isteni jövő felé; Krisztussal, testével és vérével való közösség, ezért részesedés Isten örök életében."

A hit útján - 15.

"Amikor a keresztények közösen imádkoznak, az egység megvalósulása közelebbinek látszik. A keresztények sokszorosan széttöredezett, hosszú történelme rendeződni látszik azáltal, hogy az egység forrása, Jézus Krisztus felé törekszenek. Ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!” Az imádság közösségében Krisztus valóságosan jelen van; imádkozik „bennünk”, „velünk” és „értünk”. Ő vezeti imádságunkat a vigasztaló Szentlélekben, akit megígért és megadott Egyházának már az utolsó vacsora termében, amikor az Egyházat a maga eredeti egységében megalapította. 

Az egység felé vezető ökumenikus úton az elsőbbség a közös imádságé, a Krisztus körül lévők imádságos közösségéé. Ha a keresztények megosztottságuk ellenére egyre többször tudnak imádságban találkozni Krisztus körül, egyre inkább ráébrednek, hogy az őket egyesítő tényezőkhöz képest mily kevés az, ami elválasztja őket. Ha egyre gyakrabban és kitartóbban találkoznak Krisztus előtt az imádságban, bátorságot nyernek ahhoz, hogy szembenézzenek a megosztottságok fájdalmas és emberi valóságával, és közösen fognak magukra találni az Egyháznak abban a közösségében, melyet Krisztus minden emberi korlát és gyöngeség ellenére folyamatosan formál a Szentlélekben.

A hit útján - 14.

II. János Pál: Ima

Jézus, Isten Fia,
Akiben az istenség teljessége lakozik,
Te hívod a megkeresztelteket,
hogy „evezzenek a mélyre”,
bejárva az életszentség útját.
Szítsd fel a fiatalok szívében a vágyat,
hogy a Te szereteted hatalmának
a tanúi legyenek a mai világban.
Töltsd be őket a lelki erősség
és a jó tanács ajándékával,
hogy képesek legyenek az önmagukra
és hivatásukra vonatkozó
teljes igazság felismerésére.

A hit útján - 13.

Mai bejegyzésünkben már előre gondolunk Szent Cirill és Metód ünnepére. A szlávok két nagy apostoláról II. János Pál pápa enciklikát írt. Ebből közlünk részleteket. 

"A szaloniki testvérek nem csupán a hit örökösei voltak, hanem az antik görög kultúráé is, mely Bizáncban élt tovább. Azt is tudjuk, hogy ez az örökség milyen jelentős az egész európai kultúrában, és közvetlenül vagy közvetve az egyetemes kultúra szempontjából is. Abban az evangelizációs munkában, melyet úttörőként végeztek a szlávok lakta területeken, példáját adták annak, amit ma "inkulturációnak" neveznek, azaz az evangéliumot beépítették a helyi kultúrákba, egyúttal bevezették e kultúrákat az Egyház életébe.

Szent Cirill és Metód - azáltal, hogy beillesztették az evangéliumot az általuk megtérített népek kultúrájába és azzal eleven egységgé formálták - nagy érdemeket szereztek nemcsak e kultúra kialakításában és fejlesztésében, hanem sok más kultúrában is. Mert minden szláv nép kultúrája a szaloniki testvérpárnak köszönheti kezdetét és fejlődését. A testvérek ugyanis az egyedülálló és zseniális szláv ábécével alapvetően hozzájárultak az összes szláv nép kultúrájához és irodalmához.

A Cirill és Metód által tanítványaikkal együtt lefordított szent könyvek méltóságot és kulturális erőt adtak az ószláv liturgikus nyelvnek, mely hosszú évszázadokon át nemcsak egyházi, hanem hivatalos és irodalmi nyelv is lett, a legtöbb szláv népnél a művelt osztályok nyelve, és főként az összes keleti rítusú szlávok közös nyelve. Ezt használták a krakkói Szent Kereszt-templomban is, melynek közelében telepedtek le a szláv bencések. Itt adták ki először nyomtatásban az e nyelven készült liturgikus könyveket. Ezt a nyelvet használják ma is liturgiájukban a katolikus és ortodox bizánci rítusú szlávok Kelet- és Délkelet-Európában, valamint a Nyugat-Európában élők is, továbbá a horvátországi, római liturgiát végző katolikusok is."

"A kereszténységnek a szlávok között eltelt tizenegy évszázada világosan megmutatta, hogy a szent testvérek öröksége erősebb volt és maradt minden megosztó törekvésnél. Mindkét keresztény tradíció - a Konstantinápolyból eredő keleti és a Rómából származó nyugati - az egyetlen Egyház kebeléből ered, akkor is, ha különböző kultúrák keretében különböző módon törekedtek azonos problémák megoldására. Egy ilyen különbözőség, ha jól értelmezzük eredetét, értékét és jelentőségét, csak gazdagíthatja Európa kultúráját, vallási hagyományát, és megfelelő alapot nyújt a hőn óhajtott lelki megújuláshoz."

"Az egész Egyháznak örömmel kell megemlékeznie Metódról, a szlávok Rómában felszentelt első érsekének apostoli munkájáról. Tizenegy évszázaddal ezelőtt fejezte be működését Cirillel, testvérével együtt. Meg kell emlékeznünk arról, hogy a szláv népek az üdvtörténet színpadára léptek és beilleszkedtek az európai nemzetek közé, melyek már évszázadokkal előbb befogadták az evangélium örömhírét. Mindenki megértheti, milyen nagy örömmel vesz részt ebben az ünneplésben a szláv nép fiai közül az első olyan püspök, kit majdnem két évezred után hívtak meg, hogy foglalja el azt a püspöki széket, mely Szent Péteré volt ebben a városban, Rómában."

A hit útján - 12.

II. János Pál imája
Segíts a szenvedésben

Ó Mária, aki Fiaddal együtt végigjártad a keresztutat,
Anyai szívedben gyötrődtél a fájdalomtól, de
nem feledted beleegyező szavadat és
mélységesen bíztál abban, hogy
akinél semmi sem lehetetlen,
be fogja teljesíteni ígéreteit.
Esdd ki számunkra és a jövendő nemzedékek
emberei számára a kegyelmet,
hogy rá merjünk hagyatkozni Isten szeretetére.
Segíts, hogy a szenvedésben, a megvetésben, a próbatételekben,
még ha sokáig tartanak és kemények is,
soha ne kételkedjünk az Ő szeretetében,
Jézusnak, a Te Fiadnak
tisztelet és dicsőség mindörökké, Ámen.

A hit útján - 11.: Boldog II. János Pál pápa

Az első szláv pápa 1920. május 18-án született a lengyelországi Wadowice-ban.  Érettségi után beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetemre és egy színjátszó iskolába. Sokat sportolt (síelt, túrázott, kajakozott, úszott és focizott), és különböző színjátszókörökben is részt vett.

1942-ben jelentkezett az illegalitásban működő krakkói szemináriumba. 1946. november 1-jén szentelték pappá. 1951–1953 között teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott, majd az erkölcsteológia professzora lett.

1958-ban szentelték püspökké és nevezték ki krakkói segédpüspökké. 1964. január 13-án Krakkó érseke lett, 1967. június 26-án pedig bíboros. Részt vett a második vatikáni zsinaton. 1978-ban, VI. Pál pápa halála után tagja volt a konklávénak, amely megválasztotta I. János Pál pápát, aki 33 nap uralkodás után elhunyt. Wojtyła érsek visszatért Rómába, hogy részt vegyen az újabb pápaválasztáson. 1978. október 16-án őt választották pápává.

2005. február 1-jén kórházba szállították. 2005. február 24-én belázasodott és nehezen kapott levegőt, emiatt újra kórházba szállították és gégemetszést hajtottak végre rajta. Március 13-án visszatért a Vatikánba. A húsvéti misét nem tudta pontifikálni, viszont integetett a hívek százezreinek. 

Március 31-én egy fertőzés következtében belázasodott. Április 2-án 21 óra 37 perckor elhunyt. Temetését Joseph Ratzinger végezte. 

2009 decemberében XVI. Benedek „tiszteletreméltó” címmel ruházta fel, ami az utolsó lépés a boldoggá avatás előtt. 2011. május 1-jén XVI.Benedek pápa boldoggá avatta.

Az első napon a Novo Millennio Ineunte apostoli leveléből idézünk egy részletet.

A hit útja

„Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Az az arc, melyet az apostolok a feltámadás után szemlélnek, annak a Jézusnak az arcával azonos, akivel mintegy három éven át együtt éltek, s aki most új életének káprázatos valóságáról biztosítja őket, amikor megmutatja nekik „kezét és oldalát” (uo.). Bizonyos, hogy nem hittek neki egykönnyen. Az emmauszi tanítványok csak hosszú lelki út megtétele után kezdtek hinni (vö. Lk 24,13 – 35). Tamás apostol csak a csoda megállapítása után hitt (vö. Jn 20,24 – 29). Valójában őt sem a Feltámadott látása és érintése győzte meg, csak a hit volt képes felfedni előtte titokzatos arcát. Olyan tapasztalat volt ez, melyet az apostoloknak már korábban meg kellett szerezniük Krisztus történeti élete folyamán, szembesülve azokkal a kérdésekkel, melyek minduntalan felötlöttek bennük, amikor Jézus gesztusaival vagy szavaival találkoztak. Csak a hit útján juthatunk el valóban Jézushoz; olyan úton, melynek szakaszait maga az Evangélium rajzolja meg a Fülöp Cezáreájában zajló, ismert jelenetben (vö. Mt 16,13 – 20). Jézus, mint aki meg akarja vonni küldetésének első mérlegét, tanítványait kérdezi arról, hogy kinek vélik őt „az emberek”. Ezt a választ kapja: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának” (Mt 16,14). Helytálló válasz, mégis, milyen távol áll az igazságtól! A nép képesnek bizonyul felfogni ennek a rabbinak valóban kivételes vallási jelentőségét, akinek szavai végtelenül elbűvölik, de nem képes fölébe helyezni őt Isten választott embereinek, akik rajta hagyták nyomukat Izrael történetén. Jézus valójában egészen más, mint ők! „Övéitől” éppen azt a felismerési többletet várja el, mellyel eljuthatnak személye legmélyebb titkához: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Csak a Péter által, majd vele együtt a mindenkori Egyház által megvallott hit vezet el titkának leglényegéhez: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16).

Hogyan jutott el Péter ehhez a hithez? S mit kell tennünk nekünk, ha egyre nagyobb meggyőződéssel szeretnénk az ő nyomában haladni? Máté megvilágítja ezt előttünk, mégpedig azokkal a szavakkal, melyekkel Jézus fogadja Péter vallomását: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). A „test és vér” kifejezés az embert és a megismerés általános módját idézi. Jézus esetében ez a mód nem elégséges. A „kinyilatkoztatás” kegyelmére van szükség, mely az Atyától jön (vö. uo.). Lukács hasonló értelmű kijelentést tesz, amikor megjegyzi, hogy ez a párbeszéd a tanítványokkal olyankor zajlott le, amikor Jézus „egyszer egyedül imádkozott” (Lk 9,18). Ez a két egybehangzó megállapítás tudatosíthatja bennünk, hogy az Úr arcát a magunk erejéből nem vagyunk képesek tökéletesen szemlélni, hanem engednünk kell, hogy kézen fogjon minket a kegyelem. Csak a csend és az imádság élménye nyújthatja azt a keretet, amelyben megérlelődhet és kibontakozhat e misztérium legigazabb, leghűségesebb és legszervesebb ismerete. Ennek a misztériumnak legteljesebb összefoglalása János evangélista ünnepélyes kijelentésével történik: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).

A hit útján - 10.

A katolikus hit állítólag elavult és ezért nem fogadható már el... A Nap régebbi és még nem veszített fényéből; a víz ősibb és továbbra is oltja a szomjúságot és felfrissít...

A hit útján - 9.

Udvardi Erzsébet festménye
(kilencedik állomás)

Részlet Szent Josemaría Escrivá keresztúti elmélkedéséből: IX. állomás - Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 

Már csak negyven-ötven lépés a Kálvária csúcsáig, és Jézus harmadszor is leroskad a kereszt súlya alatt. Már nem tud a lábán állni. Ereje elfogyott, fekve marad a földön.
"Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját." (Iz 53, 7)
 Mindnyájan ellene vannak: a városbéliek és az idegenek, a farizeusok, a katonák és a főpapok… Mind a hóhérjai. Anyja, Mária - az én anyám is - siratja.
 Jézus atyjának akaratát teljesíti. Szegény - meztelen. Nagylelkű - még mit meg nem tett volna? "Dilexit me, et tradidit semetipsum pro me" (Gal 2, 20), "szeretett engem, és önmagát adta értem."
 Istenem, add, hogy a bűnt gyűlöljem, szent keresztedet átölelve eggyé legyek Veled, s hogy a Te szeretetreméltó akaratodat teljesítsem. A földi élet koloncait levetve csak a Te dicsőségedet keressem, nagylelkűen, feltétel nélkül, Veled együtt egészen elégő áldozatként adjam magam.

Szempontok az elmélkedéshez:

1. Az Úr nem tud már fölállni, oly súlyosan nehezedik rá nyomorúságunk. Mint egy zsákot, úgy cipelik a kivégzés helyére. Ő mindezt szó nélkül tűri.

Jézus alázatos. Isten megalázta önmagát, hogy minket fölemeljen és dicsőségében részesítsen. Érted most már, miért mondtam neked, hogy tedd a szíved mások lába elé, hogy puhára lépjenek?

2. Mennyi fáradságba kerül a Golgotára eljutni!
 Neked is le kell magad győznöd, hogy az útról le ne térjél. De ez a küzdelem nagyszerű, valódi bizonyítéka Isten szeretetének, aki erősíteni akar minket, mert virtus in infirmitate perficitur - mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. (2Kor 12, 9)

Az Úr tudja, hogy amikor gyöngének érezzük magunkat, akkor Hozzá fordulunk, forróbban imádkozunk, áldozatkészebbek vagyunk, és erősödik felebaráti szeretetünk is. Így válunk szentekké.

Adj hálát Istennek, hogy a kísértéseket megengedi, és azért is, hogy tudsz küzdeni.

3. Szeretnéd Jézust egészen közelrôl követni? Vedd a kezedbe az Evangéliumot, és olvasd el az Úr kínszenvedésének történetét. De nem elég csak olvasni, hanem át is kell élni. Nagy különbség van a kettő között. Az olvasás régmúlt dolgokat idéz az emlékezetünkbe, az átélés azonban azt jelenti, hogy részt veszünk az éppen zajló eseményekben, mintha mi is szereplők lennénk.

Tárd ki szívedet, és légy az Úr útitársa. S ha egyszer majd úgy érzed, hogy szíved megriad és megfutamodni készül, mert gyáva vagy mint a többiek, könyörögj bocsánatért mindnyájunk gyávasága miatt.

4. Néha az az érzésed, hogy a hullámok összecsaptak a fejed fölött. Nem látod a kiutat. Most tényleg úgy néz ki, hogy lehetetlen a nehézségeket legyőzni.

Ismét elfelejtetted, hogy Isten a te Atyád? Mindenható, végtelenül bölcs, irgalmas. Ő sohasem akar neked rosszat. Gondjaid akkor is javadra válnak, ha nem látod testi szemeddel céljukat.

Omnia in bonum! Uram, a Te bölcs akaratod teljesüljön most és mindenkor!

5. Most látod csak, mennyi szenvedést okoztál te is Jézusnak, s ez fájdalommal tölti el lelked. Milyen egyszerű bocsánatáért könyörögni, és korábbi árulásunkat megsiratni! Lelked most csordultig megtelt az engesztelés iránti vággyal.
 Helyes. De ne felejtsd el, hogy a bűnbánat lényege abban áll - ha ez mégoly nehéznek látszik is - , hogy mindig a pillanatnyi kötelességünket teljesítsük.

A hit útján - 8.

Részletek Escrivá atya gondolataiból:
Az imádság - emlékezz rá - nem abban áll, hogy szép beszédeket mondunk, hogy hangzatos frázisokat vagy vigasztaló beszédeket mondunk...
Az imádság néha egy pillantás az Úrnak egy képére, vagy Anyjának egy képére; máskor egy könyörgés szavakba foglalva; ismét máskor jó cselekedetek felajánlása, a hűség eredményeié...

Mint a katona, aki őrt áll, úgy kell állnunk az Úrnak, a mi Istenünknek ajtajában: ez az imádság. Vagy ahogyan egy kiskutya odabújik a gazdája lábához.
 - És ne habozz azt mondani neki: Uram, itt vagyok, mint egy hűséges kutya; vagy még inkább, mint egy kis szamár, amely nem rúgja meg azt, aki szereti.

Mindannyiunknak "ipse Christus"-nak kell lennünk - Krisztusnak magának. Szent Pál az, aki Isten nevében a lelkünkre köti: "Induimini Dominum Iesum Christum" - öltözzetek Jézus Krisztusba.
 Mi mindannyian - te is! - kötelesek vagyunk ügyelni arra, hogyan öltjük fel azt a ruhát, amelyről az apostol beszél; mindannyian, személy szerint, szüntelenül párbeszédet kell, hogy folytassunk az Úrral.

Imádságod nem szorítkozhat csupán szavakra: valódi tartalma kell, hogy legyen és gyakorlati következményei.

Imádkozni, ez az út, hogy szembeszálljunk minden bajjal, amitől szenvedünk.

A hit útján - 7.

Imádság Szent Josemaría közbenjárásáért

Istenem, te a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására számtalan kegyelemmel halmoztad el Szent Josemaría áldozópapot, és hűséges eszközül választottad ki őt az Opus Dei alapítására, amely a hivatásbeli munka és a keresztények hétköznapi kötelességeinek teljesítése által út az életszentségre. Add, hogy én is úgy tudjam alakítani életem minden pillanatát és körülményét, hogy szeresselek Téged, hogy örömmel és egyszerűségben szolgáljam az Egyházat, a Szentatyát és a lelkeket, és így a hit és a szeretet fényével világítsam be a föld útjait. Kérlek, add meg Szent Josemaría közbenjárására, hogy... Ámen.

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség

A hit útján - 6.: Szent Josemaría Escrivá

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer 1902. január 9-én született a spanyolországi Barbastróban, Huesca tartományban. Tizenöt-tizenhat éves korában érezte először az isteni hívás jeleit, és elhatározta, hogy papi pályára lép. Teológiai tanulmányait 1918-ban kezdte meg a Logroñói Szemináriumban, majd 1920-tól a zaragozai San Fancisco de Paula Szemináriumban folytatta, ahol 1922-től szuperiorként tevékenykedett. 1923-ban - teológiai tanulmányaival párhuzamosan - polgárjogi tanulmányokba kezdett a zaragozai egyetemen egyházi hatósági engedéllyel. 1924. december 20-án diakónussá, majd 1925 márciusában pappá szentelték.

Egyházi szolgálatát a perdiguerai plébánián (zaragozai egyházmegye) kezdte, majd Zaragozában folytatta. Mint mindig, 1927 tavaszán is érseki engedéllyel költözött Madridba, ahol fáradhatatlanul folytatta papi tevékenységét minden társadalmi rétegben. Nem sajnálta idejét sem a külváros szegényeitől és rokkantjaitól, sem a kórházak gyógyíthatatlan betegeitől és a haldoklóktól. Káplánnak nevezték ki a Patronato de Enfermos-ban (Betegek Patronátusa), ami a Szentséges Szív Apostoli Dámáinak (Damas Apostólicas del Sagrado Corazón) szociális tevékenysége volt. Ugyanakkor professzorként működött az egyetemi akadémián, miközben doktori tanulmányait végezte polgárjogból, amire ebben az időben csak a madridi egyetemen nyílt lehetőség.

1928. október 2-án az Úr világosan megláttatta vele azt, amiről addig csak előérzete volt. Ennek hatására Szent Josemaría Escrivá megalapította az Opus Deit. Mindig az Úr akaratát követte, így 1930. február 14-én megértette, hogy az Opus Dei apostoli munkáját a nőkre is ki kell terjesztenie. Így új út nyílt meg az Egyházon belül, mely azért jött létre, hogy a mindennapi munka megszentelése által minden társadalmi osztályon belül előmozdítsa az életszentségre való törekvést és az apostolkodást a világban anélkül, hogy az embernek meg kellene változtatnia életállapotát.

1943. február 14-én alapította meg a Szent Kereszt Papi Társaságot (Societas Sacerdotalis Sanctae Crucis), amely elválaszthatatlan egységet képez az Opus Deivel. Ez tette lehetővé annak későbbi engedélyezését, hogy az Opus Dei laikus tagjainak pappá szentelése mellett az egyházmegyés papok is részesüljenek az Opus Dei szellemiségéből és aszkétikájából oly módon, hogy papi szolgálati kötelességeik teljesítésében törekszenek az életszentségre, miközben továbbra is kijelölt ordináriusaik fennhatósága alatt folytatják tevékenységüket.

Szent Josemaría Escrivá 1975. június 26-án hunyt el, miután már évekkel korábban Istennek ajánlotta életét az Egyházért és a pápáért. A római Béke Királynőjének szentelt templom kriptájában temették el. 1975. szeptember 15-én egyhangúlag választották meg utódjául Mons. Álvaro del Portillót, aki hosszú éveken át volt az Alapító legközelebbi munkatársa. Az Opus Deit, amely már kezdettől fogva élvezte az egyházmegyei hatóságok jóváhagyását, majd 1943-ban megkapta az appositio manuum-ot és azt követően a Szentszék jóváhagyását, II. János Pál pápa 1982. november 28-án személyi prelatúrává emelte. Ez volt az a jogi státusz, amelyet Szent Josemaría előre látott és kívánt.

2001. december 20-án II. János Pál pápa hivatalosan elismerte, hogy a Boldog közbenjárása által történt egyik csodának nincs természetes magyarázata, és ezzel Josemaría Escrivá szentté avatása annak utolsó szakaszába érkezett. 2002-ben a bíborosi konzisztórium február 26-i ülésén hozták nyilvánosságra a szentté avatás időpontját: 2002. október 6. (az életrajz forrása: opusdei.hu)

Első alkalommal "Az ima párbeszéd" című írásából idézünk:

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és sikertelenségekről, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

(...) Ha Istent keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: "Köszönöm Istenem!" Ha jön egy nehéz pillanat: "Uram, ne hagyj el!" És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű (Mt 11,29), nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. (Lk 11,9)

...Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk központjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen kicsiséget. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, az igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása. 

A hit útján - 5.

Ima a kereszt előtt

Fölséges és dicsőséges Isten, 
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.