1942-ben jelentkezett az illegalitásban működő krakkói szemináriumba. 1946. november 1-jén szentelték pappá. 1951–1953 között teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott, majd az erkölcsteológia professzora lett.
1958-ban szentelték püspökké és nevezték ki krakkói segédpüspökké. 1964. január 13-án Krakkó érseke lett, 1967. június 26-án pedig bíboros. Részt vett a második vatikáni zsinaton. 1978-ban, VI. Pál pápa halála után tagja volt a konklávénak, amely megválasztotta I. János Pál pápát, aki 33 nap uralkodás után elhunyt. Wojtyła érsek visszatért Rómába, hogy részt vegyen az újabb pápaválasztáson. 1978. október 16-án őt választották pápává.
2005. február 1-jén kórházba szállították. 2005. február 24-én belázasodott és nehezen kapott levegőt, emiatt újra kórházba szállították és gégemetszést hajtottak végre rajta. Március 13-án visszatért a Vatikánba. A húsvéti misét nem tudta pontifikálni, viszont integetett a hívek százezreinek.
Március 31-én egy fertőzés következtében belázasodott. Április 2-án 21 óra 37 perckor elhunyt. Temetését Joseph Ratzinger végezte.
2009 decemberében XVI. Benedek „tiszteletreméltó” címmel ruházta fel, ami az utolsó lépés a boldoggá avatás előtt. 2011. május 1-jén XVI.Benedek pápa boldoggá avatta.
Az első napon a Novo Millennio Ineunte apostoli leveléből idézünk egy részletet.
A hit útja
„Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Az az arc, melyet az apostolok a feltámadás után szemlélnek, annak a Jézusnak az arcával azonos, akivel mintegy három éven át együtt éltek, s aki most új életének káprázatos valóságáról biztosítja őket, amikor megmutatja nekik „kezét és oldalát” (uo.). Bizonyos, hogy nem hittek neki egykönnyen. Az emmauszi tanítványok csak hosszú lelki út megtétele után kezdtek hinni (vö. Lk 24,13 – 35). Tamás apostol csak a csoda megállapítása után hitt (vö. Jn 20,24 – 29). Valójában őt sem a Feltámadott látása és érintése győzte meg, csak a hit volt képes felfedni előtte titokzatos arcát. Olyan tapasztalat volt ez, melyet az apostoloknak már korábban meg kellett szerezniük Krisztus történeti élete folyamán, szembesülve azokkal a kérdésekkel, melyek minduntalan felötlöttek bennük, amikor Jézus gesztusaival vagy szavaival találkoztak. Csak a hit útján juthatunk el valóban Jézushoz; olyan úton, melynek szakaszait maga az Evangélium rajzolja meg a Fülöp Cezáreájában zajló, ismert jelenetben (vö. Mt 16,13 – 20). Jézus, mint aki meg akarja vonni küldetésének első mérlegét, tanítványait kérdezi arról, hogy kinek vélik őt „az emberek”. Ezt a választ kapja: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának” (Mt 16,14). Helytálló válasz, mégis, milyen távol áll az igazságtól! A nép képesnek bizonyul felfogni ennek a rabbinak valóban kivételes vallási jelentőségét, akinek szavai végtelenül elbűvölik, de nem képes fölébe helyezni őt Isten választott embereinek, akik rajta hagyták nyomukat Izrael történetén. Jézus valójában egészen más, mint ők! „Övéitől” éppen azt a felismerési többletet várja el, mellyel eljuthatnak személye legmélyebb titkához: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Csak a Péter által, majd vele együtt a mindenkori Egyház által megvallott hit vezet el titkának leglényegéhez: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16).
Hogyan jutott el Péter ehhez a hithez? S mit kell tennünk nekünk, ha egyre nagyobb meggyőződéssel szeretnénk az ő nyomában haladni? Máté megvilágítja ezt előttünk, mégpedig azokkal a szavakkal, melyekkel Jézus fogadja Péter vallomását: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). A „test és vér” kifejezés az embert és a megismerés általános módját idézi. Jézus esetében ez a mód nem elégséges. A „kinyilatkoztatás” kegyelmére van szükség, mely az Atyától jön (vö. uo.). Lukács hasonló értelmű kijelentést tesz, amikor megjegyzi, hogy ez a párbeszéd a tanítványokkal olyankor zajlott le, amikor Jézus „egyszer egyedül imádkozott” (Lk 9,18). Ez a két egybehangzó megállapítás tudatosíthatja bennünk, hogy az Úr arcát a magunk erejéből nem vagyunk képesek tökéletesen szemlélni, hanem engednünk kell, hogy kézen fogjon minket a kegyelem. Csak a csend és az imádság élménye nyújthatja azt a keretet, amelyben megérlelődhet és kibontakozhat e misztérium legigazabb, leghűségesebb és legszervesebb ismerete. Ennek a misztériumnak legteljesebb összefoglalása János evangélista ünnepélyes kijelentésével történik: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).
