Szent Teréz 1515. március 28-án született Ávilaban (Spanyolország). Belépve a Kármelita Rendbe nagy léptekkel indult el a tökéletesség útján, misztikus élményekkel megáldva. Rendje megújításán fáradozva sok megpróbáltatást kellett szenvednie, de töretlen lélekkel minden nehézségen úrrá lett. Tudásban gazdag, és saját misztikus tapasztalataival igazolt könyveket írt. Alba városában halt meg 1582. október 15-én. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én egyháztanítói címmel tisztelte meg. Emléknapja október 15-én van.
Bővebben itt olvashat róla.
Részlet A belső várkastély című művéből:
Mialatt ma azért imádkoztam, hogy az Úr kegyeskedjék helyettem beszélni -- nekem ugyanis semmi sem jutott eszembe és nem tudtam, miképpen teljesítsem a megbízást -- egy szerencsés ötletem támadt. Mindjárt le is írom, mert azt hiszem, nagyon jó alapul szolgál majd a továbbiakhoz.
Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly elôkelô s minden kincsekben dúslakodó király találja az ô gyönyörűségét? Nem is képzelhetô semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, errôl nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ô saját szavai szerint mi az Ô képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.
Ha pedig ez így van -- aminthogy tényleg így van -- akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belsô várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség -- végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtô -- azonban az a körülmény, hogy Ô Szent Felségének saját szavai szerint az Ô képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törôdünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.
Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt elôzôleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkezô esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsôültek élveznek; sôt ellenkezôleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ôk már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensôleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az -- meggyôzôdésem szerint -- nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajjon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg ôket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A fôcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsôítsük ôt teremtményeiben.
Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly elôkelô s minden kincsekben dúslakodó király találja az ô gyönyörűségét? Nem is képzelhetô semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, errôl nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ô saját szavai szerint mi az Ô képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.
Ha pedig ez így van -- aminthogy tényleg így van -- akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belsô várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség -- végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtô -- azonban az a körülmény, hogy Ô Szent Felségének saját szavai szerint az Ô képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törôdünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.
Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt elôzôleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkezô esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsôültek élveznek; sôt ellenkezôleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ôk már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensôleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az -- meggyôzôdésem szerint -- nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajjon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg ôket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A fôcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsôítsük ôt teremtményeiben.
