2011. augusztus 5., péntek

A hit útján XVII. - Joseph Ratzinger

Talán sokak számára nem meglepő júliusi sorozatunk negyedik szerzője, Joseph Ratzinger. A sorozat címéhez hűen a Hittani Kongregáció egykori prefektusát, münchen-freisingi érseket, teológiai professzort hívjuk segítségül. Amikor felmerül a kérdés, hogy ki lehet egy katolikus ember példaképe, akkor joggal állítható, hogy nemcsak az, akit egy pápa boldognak vagy szentnek hirdetett ki. A velünk élő szentek felismerhetők. Abból tudjuk meg, hogy valaki az életszentség útján jár, hogy a mindene Isten. Aki nem önmagát szeretné a középpontba állítani, hanem saját maga gyengeségének tudatában, Isten eszközeként használtatva magát Krisztust állítja mindennek a középpontjába. Az életszentség nem okoskodással, hanem példaadással kezdődik - vagyis teszem azt, amit katolikusként tennem kell, és az példává válik majd mások számára is. Az igazi hívő (ha lehet ilyet mondani) nem kérkedik, nem keres magának szövetségest, nem ügyeskedik, nem jár téves megbízólevéllel. Az igazi hívő (ortodox) Krisztusba szerelmes, és az ő életét követve akar eljutni Istenhez. "Isten a szeretet", olvassuk a Szentírásban. A szeretetben lehet felismerni a másik embert, ezáltal pedig Istent. Ha csak hibákat veszünk észre, sosem fogjuk megérteni azokat a próbatételeket, amelyeket Isten 'megenged' számunkra, és amelyekkel vezet egy rögös, olykor kilátástalan úton. Ez az út azonban lehet szép is, mert ez a hit útja. Krisztus példát adott nekünk, hogy miként viselkedjünk. A szentek utánozták őt. A velünk élő szentek pedig megmutatják, hogyan kell visszatérni (és főként miért kell visszatérni) a forráshoz...


Joseph Ratzinger Marktl am Inn-ben született 1927-ben. Édesapja csendőr, édesanyja szakács volt. 1941-ben belépett a Hitlerjugendbe - a tagság minden 14. évét betöltött fiúnak kötelező volt.
1946–1951 között filozófiát és teológiát tanult a freisingi főiskolán és a müncheni egyetemen. 1951. június 29-én szentelték pappá. Ezt követően a katolikus teológia professzora Freisingben, Bonnban, Münsterben és Tübingenben. 1962-től a zsinat egyik vezető teológusa, 1977-ben Döpfner bíboros utóda a München-Freisingi érsekségben. 1972-ben megalapítja a Communio című nemzetközi teológiai folyóiratot. 1981-ben II. János Pál pápa kinevezi a Hittani Kongregáció prefektusává, mely az egyházi tanítás értelmezésének és védelmezésének központi hatósága. Az ő hivatali idejére esnek többek között Róma vitái a harmadik világ felszabadítás-teológiájával, az Egyházon belül jelentkező kritikusokkal (Küng, Drewermann stb.), de a Katolikus Egyház új Katekizmusának szerkesztése is. 2005. április 19-én választották pápává, a XVI. Benedek nevet vette föl.
Tanítványaival minden évben összejönnek és teológiai kérdésekről beszélgetnek többek között. (Tanítványai között van a szomszédos Ausztria bíborosa, Christoph Schönborn bécsi érsek is, valamint a szintén osztrák Heiligenkreuz-i apát, Maximilian Heim.)
Sorozatunkban nem a pápaként írt műveiből idézünk, hanem kifejezetten az azt megelőző időkből...

Joseph Ratzinger
Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben (részletek)

Jézus így beszélt: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.Erre vita támadt a zsidók közt: Hogy adhatja ez a testét eledelül. Jézus ezt mondta rá: Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított” (Jn 6,48-59).
Aquinói Szent Tamás úrnapi prédikációjában Mózes ötödik könyvének egy mondatára hivatkozik, amelyben kifejeződik Izrael öröme kiválasztása, a szövetség titka miatt. A mondat így hangzik: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?” (MTörv 4,7) Érezni lehet, hogyan csendül föl Tamásnál a diadalmas öröm, hogy az Ószövetségnek ez a szava az Egyházban, Isten új népében teljesedett be mindenestül. Mert ha Izraelben Isten a szavával hajolt be Mózeshez és így került közel népéhez, akkor most ő maga öltött testet, ember lett az emberek között, és köztük is maradt, annyira, hogy az átváltozott kenyér titkában kezünkbe és szívünkbe adja magát. Így lettünk igazán „Isten népe”, olyan közel van hozzánk Isten, hogy közelebb már nem is lehetne. Ennek öröméből született meg a 12. században úrnapjának ünnepe, mint egyetlen nagy hálahimnusz ezért az eseményért.
(...)
nem passzív jelenlét
Ha ezt halljuk, már egyben felfogunk valamit abból, hogyan kell érteni Jézus Krisztus jelenlétét. Nem valami önmagában nyugvó állapot, hanem hatalom, amely kiárad ránk, magába akar venni, utat nyit magába. Szent Ágoston mélyen megértette ezt a szentáldozás átélésében. Amikor megtérése előtt küzdött a kereszténység testi oldalának felfogásáért – ez a platóni idealizmus oldaláról teljességgel hozzáférhetetlen volt számára –, látomás-félében egy hangot hallott: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba engem, hanem én változtatlak át téged magamba.” (Vallomások VII. 10,16.) A közönséges evés esetében az ember az erősebb. Bekebelezi a dolgokat, és azok beléje asszimilálódnak, úgyhogy saját lényege egy részévé válnak. Lényévé alakulnak, testi létét építik. De Krisztushoz való viszonyunkban fordítva van: ő a középpont, ő az igazi Létező. Ha igazán áldozunk, az annyit jelent, hogy kiszakadunk saját magunkból, beléje asszimilálódunk, egy leszünk vele és őáltala a testvérek közösségével.
(...)
jelenlét, amely megmarad
c) Ebből egy utolsó következmény adódik: Ha így áll a dolog, vagyis ha a kenyeret és bort nem mi értelmezzük át, hanem az egyház hívő imája által az Úr maga cselekszik és hoz létre újat, akkor ez azt jelenti, hogy jelenléte megmarad. Minthogy megmarad, azért imádjuk az Urat az ostya alakjában. Ez ellen kifogások merülnek föl. Azt mondják: az első évezredben nem csinálták. Erre mindenekelőtt egyszerűen meg kell jegyezni, hogy az egyház a történelem folyamán növekszik és érik. Hozzá kell tenni, hogy mindig megőrizte a szent színeket, hogy elvihesse a betegekhez. Ez a gyakorlat annak tudatán alapult, hogy az Úr jelenléte megmarad. Ezért vette körül mindig is áhítatos tisztelettel a szent színeket.

testi (megtestesült) felelet
az imádás módja és jelentősége
Mindabból, amit meggondoltunk, még egy záró megfontolás következik. Az Úr testileg nekünk ajándékozza magát. Ezért nekünk is testi feleletet kell neki adnunk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az eucharisztiának túl kell érnie a templom határán, az emberekért és a világért végzett sokféle szolgálat alakjában.
De jelenti azt is, hogy vallásosságunk, imádságunk is megkívánja a testi kifejezést. Mivel az Úr, mint a testben feltámadott adja magát, nekünk is lelkünkkel és testünkkel kell válaszolnunk neki. Testünk minden szellemi képessége szükségszerűen hozzátartozik az eucharisztia megüléséhez: ének, beszéd, hallgatás, ülés, állás, térdelés. Azelőtt talán túlságosan elhanyagoltuk az éneket és a beszédet, és csakis hallgattunk egymás mellett. Ma megfordítva az a veszély, hogy a hallgatást felejtjük el. Pedig csak mind a három - ének, beszéd, hallgatás - együtt az a felelet, amelyben szellemi testünk teljességében megnyílik az Úrnak.
Ugyanez áll a három testi alapmagatartásról, az ülésről, állásról és térdelésről is. Megint csak: azelőtt talán nagyon is elfelejtettük az állást és részben az ülést is, mint a fesztelen odafigyelés kifejezését, és túlságosan csak térdeltünk; ma a fordítottja fenyeget. Pedig itt is szükséges mind a háromfajta tartás a maga sajátos kifejező erejével. Hozzátartozik a liturgiához, hogy ülve, elmélkedve hallgatjuk Isten szavát. Hozzátartozik, hogy a készenlét kifejezéséül állunk, ahogyan Izrael állva ette a húsvéti bárányt, hogy tudtul adja készségét a kivonulásra Isten igéjének vezetése alatt. Ezen felül az állás Jézus Krisztus győzelmének is kifejezője: a párviadal végén ő maradt állva győzőként. Innen kapja meg jelentőségét az a tény, hogy István vértanúsága előtt állni látja Krisztust az Isten jobbján (Csel 7,56). Amikor tehát evangéliumhoz állunk, akkor nemcsak Izraellel osztjuk meg az exodus magatartását, hanem ezen túl ott állunk a Feltámadott mellett, megvalljuk győzelmét.

Végül a térdelés is lényeges: mint az imádás testi mozdulata, amelyben éberen, készen, rendelkezési állományban maradunk, de ugyanakkor meghajlunk az élő Istennek és az ő nevének nagysága előtt. Maga Jézus Krisztus Szent Lukács tudósítása szerint a szenvedése előtti végső órákban térdelve imádkozott az Olajfák hegyén (Lk 23,41). István térdre rogyott, amikor vértanúsága előtt nyitva látta az eget és benne ott állni Krisztust (Csel 7,60). Előtte térdel le, az Álló előtt. Péter térden állva imádkozott, hogy kiesdje Istentől Tabita feltámasztását (Csel 9,40). Pál az efezusi presbiterek előtt tartott nagy búcsúbeszéde után (mielőtt elmenne Jeruzsálembe, a fogságba) térdelve imádkozott velük (Csel 20,36). A legmélyebbre ezen a téren a filippi levél Krisztus-himnusza vezet (Fil 2,6-11), amely Jézus Krisztusra viszi át az izajási ígéretet, hogy Izrael Istene előtt világszerte térden állva fognak hódolni: Ő az „a név, amelyre minden térd meghajlik a mennyben, a földön és a föld alatt” (Fil 82,10). Ebből a szövegből nemcsak azt tudjuk meg, hogy az ősegyház térdel Jézus Krisztus előtt, hanem az okát is: Ezzel nyilvánosan hódol neki, a Megfeszítettnek, úgy, mint a világ Urának, akiben beteljesedett az ígéret Izrael Istenének világuralmáról. Ezzel a zsidókkal szemben arról a hitéről tesz tanúságot, hogy a törvény és a próféták, amikor Isten „nevét” említik, Jézusról beszélnek. A császárkultusz, a hatalom teljes kisajátítási igénye ellenében pedig ragaszkodik Krisztus új világuralmához, amely határt szab a politikai hatalomnak. Igent mond ezzel Jézus istenségére. Térdelünk Jézussal együtt; térdelünk az ő tanúival - Istvántól, Pétertől, Páltól kezdve - Jézus előtt. Mindez, mint a hit kifejezése kezdettől fogva nélkülözhetetlen volt az ősegyház számára: így tett látható bizonyságot a világban Krisztushoz és Istenhez való viszonyáról. Az ilyen térdelés testi kifejezése Jézus Krisztus valóságos jelenlétére mondott igenünknek, aki jelen van közöttünk, mint Isten és ember, testével és lelkével, húsával és vérével.
„Hol van nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk a mi Istenünk?” Kérjük az Urat, ébressze fel bennünk újra közellétének örömét, tegyen minket újra imádóivá. Imádás nélkül nincs átváltozás a világban.