Ma és holnap nem kifejezetten Szent Ferenc műveiből olvashatnak idézeteket, hanem egy tanulmány részét közöljük két részben. Balanyi György írása ez, melyet a Szent István Társulat 1925-ben adott ki. A szerző a szent életének két évét ragadja ki: 1223, 1224. A téma a ferences teológia jellemzői miatt, de XVI. Benedek pápa karácsony éjféli miséjén elmondott homíliája miatt is aktuális.
Betlehemtől a Golgotáig - I.
Francescót mélyen lehangolja törekvéseinek kudarca, de rendületlen hite és aktivitást szomjazó temperamentuma egy pillanatig sem engedik elcsüggedni. A melankólia és a pesszimizmus teljesen idegen lényétől. Mások kislelkűségéből csak arra merít ösztönzést, hogy maga annál nagyobb odaadással dolgozzék eszményei megvalósításán. A legenda néhány szóval találóan jellemzi ekkori lelkiállapotát: ,,Hogy az ige, melyet az Úr szájába adott, gyümölcstelen ne maradjon, legalább a saját személyére nézve igyekszik teljesíteni, hogy megkapja érte jutalmát az Úrtól. Ebben a gondolatban aztán megnyugvást és vigasztalást talál.''
De egyébként is éppen ezekben a küzdelmes években több olyan örvendetes mozzanat merül fel körötte, mely sok tekintetben kárpótolja a káptalanokon szerzett keserves tapasztalatokért. Ilyen mindjárt rendjének feltartóztathatatlan tovaterjedése. Az 1221-i káptalan újra fölveszi a németországi misszió tervét. Speyeri Cézár testvér huszonheted magával még ezen év őszén (október 8-án) átkel a Brenner hágón, megjelenik Augsburgban s gyors egymásutánban megveti alapját a würzburgi, mainzi, kölni wormsi, speyeri, strassburgi, regensburgi és salzburgi kolostoroknak. Az új provincia hihetetlenül rövid idő alatt fölvirágzik s mind messzebbre hatol föl északnak. Nem telik bele két esztendő s már Észak-Németországot is elárasztja telepeivel. (Hildesheim, Braunschweig, Goslar, Halberstadt, Magdeburg).
Mivel Franciaországot és Spanyolországot még az első nagy missziós vállalkozás idején magok részére hódítják a testvérek, a nyugati nagy államok közül már csak Anglia van hátra. Az 1224. évi káptalan ezt is sorra keríti. Pisai Agnellus testvér nyolc társával átkel a tengeren (szeptember 10-én) s Canterburyban, Londonban és Oxfordban megalapítja az első franciskánus kolostorokat.
E tüneményes sikerek kézzelfogható bizonyságai annak, hogy a regulaszerzéssel kapcsolatos villongások semmivel sem csökkentik a franciskánus eszmény páratlan vonzóerejét. Még klasszikusabb bizonyság erre, hogy a mozgalom legszélesebb körökre szánt hajtása szintén ezidőtájt bontakozik ki nagyobb arányokban. A harmadik rend alapításáról semmi bizonyosat nem tudunk. A legenda előadása szerint Francesco Cannara lakóinak ígéri meg először egy olyan szervezet létesítését, mely a világban élő hívek számára is lehetővé teszi eszméinek követését. Valószínű azonban, hogy sokkal korábban, talán mindjárt megtérése után gondol ilyen szervezetre. Sőt az sem lehetetlen, hogy az első hónapok bizonytalanul imbolygó tervezgetéseiben egy minden ember befogadására szánt bűnbánó társaság, tehát lényegében a harmadik rend alapítása játssza a főszerepet, melyet csak később szorít háttérbe a szerzetalapítás gondolata. Bizonyos, hogy követői között korán akadnak olyanok, akik körülményeiknél fogva vagy pedig a kellő elszántság hiányában nem tudnak egészen elszakadni a világtól, de viszont az első testvérek életében fölragyogó eszmény szépségének varázsa alól sem tudják kivonni magokat.
Így egészen sajátos, újszerű feladat áll elő: a szerzetesi eszményt bizonyos fokig össze kell egyeztetni a világi életmóddal. Francesco úgy oldja meg a feladatot, hogy a hozzáforduló csoportok számára szabályzatot készít, melynek mindegyre kicsengő vezérmotívuma az evangéliumi értelemben vett lelki szegénység, alázatosság és tevékeny felebaráti szeretet. Ilyen módon egymástól függetlenül egész sereg bűnbánó testvérület keletkezik, melyeket azonban az eszmei közösségen kívül semmi sem fűz egymáshoz. Közelebbi kapcsolatba csak 1221-ben kerülnek egymással, mikor a világi hatóságok zaklatása felhívja rájok Hugolin bíboros figyelmét.
A kiváló főpap kötelességének érzi, hogy protektori minőségében a gondjaiba fogadott mozgalom ezen ifjú hajtása iránt is érdeklődjék s megfelelő szervezéssel életképességet és fejlődési lehetőséget biztosítson számára. Haladéktalanul érintkezésbe lép tehát a poverellóval és vele együtt elkészíti az első közös szabályzatot, mely lehetővé teszi az eddigi embrionális és széttagolt rend egységes fejlődését. Ennyiben tehát igazuk van a krónikáknak, amikor 1221-re teszik a harmadik rend keletkezését. Bizonyos hogy nagyobb mérvű fölvirágzása csak ezután következik be. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből férfiak és nők, ifjak és öregek, szegények és gazdagok százával és ezrével csatlakoznak hozzá. Igazi tömegmozgalom indul meg, mely arányaival és mélységével rendkívül sokat tesz a franciskánus eszmék és törekvések népszerűsítésére s a szociális és gazdasági ellentétek tompítására.
Francescót kétségtelenül örömmel tölti el e sikerek szemlélete. Szívében mélységes hálát érez Isten iránt, aki végtelen jóságában ennyi leereszkedést tanúsít kicsiny szolgájához. Örömének és hálájának nyilvánítására minden kínálkozó alkalmat megragad. E tekintetben különösen kapóra jön neki a karácsony közelsége.
Hiszen a karácsony valamennyi között legkedvesebb ünnepe, melyet mindig különös áhítattal szokott megülni. Kísérői, barátai előtt gyakran példázgat: ,,Ha módomban volna beszélni a császárral, térdenállva arra kérném, hogy Isten iránti szeretetből és hozzám való jóságból törvényileg tiltsa meg pacsirta nővéreinknek elfogását, megölését vagy kínzását. Hasonlóan a városi hatóságokkal s a kastélyok és falvak uraival köteleztetném alattvalóikat, hogy karácsony napján gabonával és más szemekkel hintsék be az utakat és tereket, hogy pacsirta nővéreinknek és más madaraknak legyen mit enniök e nagy napon. E szent éjszakán az isteni gyermek iránti tiszteletből, kit anyja, a Boldogságos Szűz jászolba fektetett, mindenkinek elegendő élelmet kellene adnia ökör és szamár testvéreink számára. Úgyszintén a gazdagoknak rajta kellene lenniök, hogy a szegények jóllakottra ehessék magokat.'' Máskor meg ezt mondja: ,,Azt akarom, hogy e napon még a falak is húst egyenek.''
A karácsony ünnepe tehát mindig öröm és boldogság a szent patriarcha számára. De most még a szokottnál is több bensőséggel és áhítattal készül megülni. Az ünnepség színhelyéül az előtte oly kedves Rieti-völgy egyik festői remeteségét, a greccióit választja ki. Már jó előre magához hívatja egyik grecciói barátját, aki meleg kegyelettel csügg rajta és megkéri, hogy készítsen el mindent, amire szükség van. Azután megüzeni a közeli kolostorok lakóinak és a környék népének, hogy a szent éjszakán jelenjenek meg a grecciói erdőben.
A kitűzött időben csakugyan megmozdul az egész környék. Az ünneplés szokatlansága és a szent látásának reménye mindenfelől nagy tömegeket vonz. Az erdő szinte nappali fényben úszik a fáklyák sokaságától s a sziklák mindenünnen szent énekek hangjait verik vissza. Az emberek mind a remeteség közelében ásító sziklaüreg felé sietnek, ahol valóban szokatlan látvány fogadja őket: egy szénával telt jászol, előtte ökörrel és szamárral: minden úgy, ahogyan az első szent éjszakán Betlehemben lehetett. Nemsokára megérkezik a szent is és kimondhatatlan örömmel szemléli a gondos előkészítést. Azután kezdetét veszi az éjféli mise, melyhez oltárul a jászol szolgál.
Francesco mint diákonus az evangéliumot énekli. ,,Hangja, erős hangja, behízelgő hangja, tiszta hangja, csengő hangja mindenkinek szívébe markol.'' Az ének befejeztével prédikálni kezd az isteni kisded születéséről és Betlehemről. Beszéd közben, valahányszor a betlehemi kisdedet említi, a Betlehem szót mindig bégető bárányka módjára ejti s a szertelen szeretettől lángadozva ajkait nyalja, mintha valami édességet ízlelne. És íme, míg beszél, grecciói barátjának, Giovanni Vellitának úgy tetszik, mintha a jászolban egy valódi kisdedet látna halálhoz hasonló mély álomban szenderegni. Mikor azonban a poverello odalép hozzája s karjaiba veszi, a gyermek egyszerre megelevenedik és édesen rámosolyog. De nem is csoda, teszi hozzá a jámbor legendaíró, mert Jézus sokak szívében tényleg meghalt vagy legalább mély álomba merült, míg csak hűséges szolgája, Ferenc testvér szavával és tetteivel újra életre nem keltette.
A bensőséges és minden ízében poetikus ünnep rendkívül mély hatást gyakorol a jelenlévőkre. A hívő kegyelet mindjárt csodákról kezd suttogni, melyek a gondosan megőrzött jászolbeli széna által történnek. ,,Később a jászol helyén templomot emelnek az Úrnak s benne oltárt állítanak Szent Ferenc atyának tiszteletére, hogy ahol valamikor oktalan állatok fogyasztották a szénát, ott testök és lelkök javára hívő emberek vegyék magukhoz a Szeplőtelen Bárány, a mi Urunk Jézus Krisztus testét, aki kibeszélhetetlen nagy szeretetében önmagát adta érettünk.'' De nemcsak a jelenlévőkre és a kortársakra, hanem az utókorra is nagy hatással van a grecciói karácsony. A betlehemi jászol állításának szokása tulajdonképpen csak ettől fogva lesz általánossá s így joggal a franciskánus szellem kisugárzásai közé számítható.
A szép ünnep után Francesco huzamosabb időt tölt a grecciói csöndes remeteségben. Karácsony után itt tölti a húsvéti ünnepet is (1224. április 21.). Éppen ebédhez készül, mikor észreveszi, hogy a testvérek a szent nap örömére és egy vendég miniszter tiszteletére a szokottnál jobban feldíszítették az asztalt: fehér abrosszal terítették be s a szokásos kupák helyett üvegpoharakat helyeztek rá. Igénytelenséghez szokott szemét annyira bántja ez a látvány, hogy rögtön elhatározza, hogy megfelelő oktatásban részesíti a testvéreket.
Óvatosan kioson tehát a szobából, odakint fejére teszi egy koldus elnyűtt kalapját, botot vesz kezébe és mikor bent már mindnyájan elhelyezkedtek, odaáll az ajtó elé és panaszos hangon beszól: ,,Az Isten szerelméért adjatok egy kis alamizsnát egy szegény és beteg vándornak.'' A testvérek azonnal behívják: ,,Lépj be jó ember, annak szerelméért akinek nevére hivatkoztál.'' Mily nagy azonban megdöbbenésök, mikor a várt idegenben szeretett mesterökre ismernek. Meglepetésökben és röstelkedésökben szóhoz sem tudnak jutni. A szent pedig fogja tányérját, odaül vele a földre s azután így szól: ,,Most legalább úgy ülök, ahogyan egy kisebb testvérnek illik ülnie.''
Majd a testvérekhez fordulva így folytatja: ,,Bennünket sokkal inkább köteleznek az Isten Fia szegénységének példái, mint más szerzeteseket. Az imént azonban csak gondosan elkészített és földíszített asztalt láttam s nem ismertem föl benne az ajtóról-ajtóra kéregető szegények asztalát.'' A testvérek megértik a tanítást; némelyek hangosan felzokognak meghatottságukban, otthagyják a feldíszített asztalt s odatelepednek a szent alapító mellé a földre.
Francesco szokatlanul hosszú grecciói tartózkodásában hihetőleg része van annak a körülménynek is, hogy elgyötört szervezete hovatovább egészen fölmondja a szolgálatot. A betegség mindjobban elhatalmasodik rajta s hetekre, sőt hónapokra az ágyhoz szegezi. Emiatt nem vehet részt az 1224. évi káptalanon sem. Mivel azonban határtalan buzgalmában gyötrő kínjai közepett sem tud meglenni apostolkodás nélkül, élő szó helyett az írott szó hatalmához folyamodik. Fennmaradt levelei közül minden valószínűség szerint ezidőtájt írja a káptalanhoz, az összes papokhoz, az összes őrökhöz és az összes hívekhez intézetteket.
E leveleken ugyanaz a bensőség, megkapó közvetlenség és bájos naivság ömlik el, mely egész egyéniségét jellemzi. Tartalmukban kevés a változatosság -- hiszen lényegileg mindig ugyanazokat a gondolatokat variálják, -- de hangjukban annál több az életteljesség. Minden szavok mögött ott érezzük a poverello kedves és szeretetreméltó egyéniségét, aki lábaikat csókolva és oly szeretettel, aminőt érez, kéri testvéreit, hogy amennyire tőlük telik, teljes tisztelettel és a legnagyobb dicsőítéssel adózzanak a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges testének és vérének, tiszteljék a Boldogságos Szüzet s végezzék buzgón papi kötelességöket ,,nem a dallamos hangra, hanem a lelkek összhangjára helyezve a fősúlyt, hogy a hang egybehangzó legyen a lelkülettel, a lelkület pedig Istennel és így tiszta lelkökkel járjanak kedvében az Úrnak, ne pedig az emberek fülét gyönyörködtessék pajzánul csapongó hangjukkal.''
Valóban, ha több írás nem maradt volna ránk Francesco kezéből, e négy levél is elegendő volna páratlanul finom és gyöngéd lelkületének, magasan lobogó eszményiségének és soha el nem pihenő apostoli buzgalmának megismerésére. A világirodalom irdatlan rengetegében bizonyára nagyon kevés azon művek száma, melyekről több joggal lehetne elmondani, hogy írójuk egész egyénisége bennök van.
De bármennyire beleviszi Francesco egész lelkét leveleibe, az írásbeli apostolkodás mégsem elégíti ki. Érzi, hogy nem írásra, hanem cselekvésre született. Ezért, mihelyt valamennyire fölépül, ismét visszatér megszokott életmódjához. 1224. nyarán a közben megszokott és megszeretett Alverna hegyére indul, hogy Szent Mihály arkangyal tiszteletére negyvennapos böjtöt tartson. Útitársakul legbizalmasabb barátait: Leone, Masseo, Angelo, Illuminato és Silvestro testvéreket viszi magával, kiknek társaságában zsolozsmázással és istenes beszélgetésekkel tölti a nap nagy részét. De elgyengült teste nem bírja lelke szárnyalását követni. Erői ismételten felmondják a szolgálatot úgy, hogy társai kénytelenek valami szállító alkalmatosság után nézni. Kérésökre egy környékbeli szegény földmíves készségesen felajánlja szamarát, sőt maga is velök tart és nagy kímélettel a csacsi hátára segíti a szentet. Útközben azonban nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze tőle: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?'' És amikor Francesco igenlőleg felel, kedves naivitással így szól hozzá: ,,Akkor hát csak iparkodj, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek, nehogy az emberek csalódni találjanak.'' Francesco egy cseppet sem ütközik meg e furcsa intelmen, hanem ellenkezőleg nyomban leszáll a szamárról, odaborul a pór elé, megcsókolja lábát és alázatosan megköszöni, hogy ilyen kegyes szeretettel jóra serkenti.
Az alázatosság ezen újabb fényes diadala után mindnyájan tovább folytatják útjokat a hegy meredek lejtőjén. Mikor a tulajdonképpeni csúcs lábához érnek és egy kis időre leülnek pihenni, egyszerre a madarak nagy sokasága rajzza körül őket. A kedves vendégek egy része a szent fejére, más része meg vállaira, karjaira, ölébe és lábai elé telepszik, s valamennyi hangos énekszóval és nagy szárnycsattogtatással mutatja örömét. Francesco boldogan szemléli a tarka sokaságot és örömtől repeső szívvel mondja kísérőinek: ,,Azt hiszem drágalátos testvéreim, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak tetszik, hogy mi e magányos hegyen lakjunk, mivel jöttünkön madár húgocskáink és öcséink ennyire örvendeznek.'' Erre újból neki indulnak és meg sem állnak, míg csak célhoz nem érnek.
Odafönt a már korábban berendezett kis kolostorban szállnak meg. Itt fogadják Orlando gróf látogatását, aki megérkezésök hírére azonnal hozzájuk siet és bőven ellátja őket alamizsnával. Távozása után Francesco különválik társaitól és egy kis kunyhóban vonja meg magát, melyet a kolostortól jó kőhajításnyira egy gyönyörű bükkfa tövében állítanak számára. De itt csak rövid ideig marad. A kunyhó túlságosan közel esik a kolostorhoz s nem elég csöndes ahhoz, hogy lakója egészen magába tudjon mélyedni. Ezért már néhány nap múltán más, alkalmasabb hely után néz. Hosszas fürkészés után talál is egyet, melyhez azonban csak úgy tud hozzáférkőzni, hogy Leone testvér segítségével egy ledőlt fatörzzsel áthidalja az előtte tátongó irdatlan sziklahasadékot.
Ide, e kietlen kőrengetegbe vonul Francesco s Nagyboldogasszony ünnepén hozzákezd a tervezett böjthöz. Társainak szigorúan meghagyja, hogy senkit se bocsássanak hozzá, se maguk ne zavarják csöndes magányában. Egyedül Leone testvérnek engedi meg, hogy napközben egyszer fölkeresse egy kevés kenyérrel és vízzel, úgy szintén éjjel a matutinum idején. Mindenkit eltilt magától, csak a sólyomtestvért tűri meg, sőt nagyerős barátságot köt vele. A derék madár ott fészkel kalyibája közvetlen közelében és éjjelente, mikor elérkezik a matutinum mondásának ideje, hűségesen fölébreszti kiabálásával és szárnycsattogatásával. Ha még oly mélyen alszik is, mindaddig nem hagy neki nyugtot, míg csak föl nem kel. De ha szokottnál fáradtabban hajtja nyugvóra fejét vagy gyöngélkedik, akkor valamivel hosszabb alvást enged neki.
(A második rész holnap!)
