Szent Bonaventura 1217 körül született. A párizsi egyetem fakultásának tanára, 17 évig ferences rendfőnök, a skolasztika történetének egyik legjelentősebb alakja. A teológiai fakultáson a képzés alapja a Szentírás olvasása és magyarázata volt: a diákok előbb a teljes Biblia szó szerinti és mélyebb, átvitt értelmébe kaptak bevezetést, majd a könyveket részletesen is tanulmányozták.
A Szeráfi Doktor, ahogyan később nevezték, párizsi működése idején több biblikus témájú művet írt, kommentárokat a Példabeszédek és a Bölcsesség könyvéhez, Lukács és János evangéliumához, három disputa-sorozatot "A Szentháromság misztériumáról", "Krisztus isteni és emberi tudásáról", valamint "Az evangéliumok tökéletességéről és teljességéről" címmel.
1257-ben készült a Breviloquium biblikus-dogmatikus teológiai mű. Tanárként azt tapasztalta, hogy a teológus növendékek vagy eleve visszarettennek a Biblia megértésének nehézségeitől, vagy, elmerülve a tudós magyarázatok részleteiben, épp a Szentírás szellemi lényegét képtelenek megragadni. Most ebből a művéből idézünk.
A szentségek eredetéről
(...) A szentségek eredetéről a következőt kell tartanunk. A szentségek isteni alapítású, gyógyszerként szolgáló érzékelhető jelek, amelyekben "Isten ereje titokzatos módon, érzékelhető valóságok leple alatt működik", mégpedig úgy, hogy valamilyen lelki kegyelmet "tesz jelenvalóvá a hasonlóság alapján, jelenti azt intézményi jellege alapján, és létrehozza megszentelt volta alapján." Ezáltal a lélek meggyógyul bűn okokzta gyengeségéből: a szentségek erre irányulnak végső célként, de emellett az alázatra, a nevelésre és az erénygyakorlásra is szolgálnak mint olyan célokra, amelyek alá vannak rendelve a végcélnak.
Ennek ésszerű magyarázata a következő. A helyreállító ok maga a keresztre feszített Krisztus, azaz a megtestesült Ige; ő pedig a legbölcsebben intéz mindent, lévén isteni, és a legjóságosabban gyógyít meg mindent, lévén, hogy istnei végzésből megtestesült. ... Az orvos maga a megtestesült Ige, a láthatatlan Isten látható természetben. Mármost a beteg ember nem csupán lélek, nem is csupán test, hanem lélek halandó testben. A betegség az áteredő bűn, mely a tudatlanság miatt megfertőzte a lelket, a kívánság miatt pedig a testet.
(...) Az érzékelhető jeleknek ugyanis nem rendeltetésük, hogy önmagukban hatékonyan adjanak kegyelmet, de természetük szerint távolról reprezentálják azt. Ezért volt szükséges, hogy ezeket a jeleket a kegyelem szerzője alapítsa, hogy jelezzenek, és áldja meg, hogy megszenteljenek. Így a jelek természetes hasonlóságuknál fogva megjelenítik, szentségi intézménnyé válva pedig jelentik a kegyelmet, az áldás hozzájárulásával megszentelnek és előkészítenek a kegyelemre, melyben a lélek meggyógyul és egészségessé lesz.
(...) Ható okuk is világos: az isteni alapítás; anyagi okuk is: az érzékelhető jel általi megjelenítés; formai okuk szintén: az ingyenes megszentelés; cél-okuk nem kevésbé érthető: az ember gyógyítása. ... visszavezetik ugyanis a lelket a bűnök rútságából a tökéletes szentségre.
Mindezeknél fogva, bár testi és érzéki jelek, szentként kell tisztelnünk őket, mivel a szent misztériumokat jelentik, a szent kegyelmi adományokra készítenek elő, a legszentebb Isten adta, alapította, megáldva szentté tette és a szent Egyházban Isten legszentebb tiszteletére rendelte őket - így méltán kapták a szentség nevet."
