1696-ban született egy nápolyi nemesi családban. XVI. Benedek pápa márciusban tartott róla elmélkedést a Szent Péter téren. Ebben elmondta: Intellektuális képességei hamar megmutatkoztak, 16 évesen diplomát szerzett polgár- és kánonjogból; ügyvédként tevékenykedett, hatalmas sikerrel. Nyolc éven át minden pert megnyert, Nápoly legsikeresebb jogásza lett. Ám Alfonz lelke mélyén Istenre szomjazott és a tökéletességre vágyott. 1726-ban szentelték pappá, s belépett egy világi papokból álló missziós társulatba. Evangelizáló és hitoktatói szolgálatba kezdett a nápolyi társadalom legszegényebbjeiért, akik között gyakran bűncselekményekkel vádolt és rossz szokásokat követő emberekkel találkozott. Imádkozni tanította és arra buzdította őket, hogy jobbá tegyék életüket. E tevékenységével komoly eredményeket ért el: Nápoly szegénynegyedeiben egyre több olyan csoport formálódott, amelyek tagjai esténként imára és Isten igéjének meghallgatására gyűltek össze. Ezek az összejövetelek az erkölcsi nevelés és a szegények közti kölcsönös segítségnyújtás valódi forrásaivá váltak.
Alfonz munkássága annak ellenére, hogy korában eltérő társadalmi és vallási viszonyok uralkodtak, ma is példát mutat számunkra – hangsúlyozta a pápa.
Liguori Alfonz 35 éves korában a pogány népek evangelizálása érdekében arra készült, hogy útnak indul. Azonban a Nápolyi Királyság térségén élő egyszerű emberekkel való találkozását követően, amelynek alkalmával látta vallási tudatlanságukat és elhagyatottságukat, úgy döntött, hogy nekik szenteli további szolgálatát: 1732-ben megalapította a redemptoristák, a Megváltóról nevezett missziós papok társulatát, melynek tagjai missziós tevékenységbe kezdtek. A legkisebb falvakba is eljutottak, a megtérésre és a keresztény élet melletti kitartásra buzdítva az embereket elsősorban az ima által. A rend ezt követően az egész világon elterjedt, máig folytatva az evangelizációra irányuló küldetésüket – mondta a Szentatya.
1762-ben Alfonzot püspökké szentelték, 1775-ben azonban súlyos betegsége miatt elhagyta főpásztori tevékenységét. 1787-ben halt meg. VI. Piusz pápa haláláról értesülve ezt mondta: „szent ember volt”. 1839-ben avatták szentté, 1871-ben pedig egyházdoktornak nyilvánították.
Szent Alfonz korában az erkölcsi élet túlságosan szigorú elképzelése uralkodott a janzenizmus elterjedése miatt, amely ahelyett, hogy táplálta volna az emberekben az Isten kegyelmében való reményt és bizalmat, csak növelte félelmüket. Szigorú, haragvó Isten képét állította eléjük, amely messze távol állt a Jézus által kinyilatkoztatott Istentől. Szent Alfonz Erkölcsteológia című művében kiegyensúlyozott és meggyőző képet ad a szívünkbe vésett, Krisztus által kinyilatkoztatott és az egyház által értelmezett isteni törvényekről, továbbá a lelkiismeret és az emberi szabadság kérdéséről. Fáradhatatlanul hirdette, hogy a papok Isten végtelen kegyelmének látható jelei, az Úré, aki megbocsát és megvilágosítja a bűnös ember elméjét és szívét, hogy megtérjen és életmódot változtasson – hangsúlyozta XVI. Benedek.
Szent Alfonz műveit egyszerű nyelvezet jellemzi, elsősorban a nép neveléséről szólnak. Írásaiban sokszor kiemeli az ima szükségességét, amely megadja a lehetőséget az isteni kegyelemre való megnyílásra, hogy nap mint nap teljesíteni tudjuk Isten akaratát, és a megszentelődés útján járjunk. Innen származik híres mondása: „Aki imádkozik, az üdvözül”. Az imádságon kívül az Oltáriszentség imádásra hívta fel műveiben a figyelmet; arra tanítva, hogy Előtte elmondhatjuk bánatunkat, vágyainkat. Szent Alfonz lelkisége Krisztusra és evangéliumára összpontosít – mutatott rá a pápa. Nagy tisztelője Máriának, akinek az üdvösségtörténetben betöltött szerepéről elmélkedik.
Liguori Szent Alfonz, akár Szalézi Szent Ferenc, azt tanítja, hogy az életszentség minden keresztény számára elérhető. Adjunk hálát Istennek, hogy mindig és mindenkor olyan embereket állít elénk, akik az életszentségről adnak példát. Arra hív minket, hogy növekedjünk hitünkben, szeretettel és örömmel éljük keresztényként mindennapjainkat, az életszentség útján haladva, amely Istenhez és a valódi boldogsághoz vezet – hangzott el XVI. Benedek pápa március 30-i általános kihallgatáson mondott katekézisében. (forrás: Magyar Kurír)
Legyünk állhatatosak imádságainkban! A kitartó ima erényes - Szent Alfonz írása
De gondoljuk meg azt is, hogy a szárazság nem mindig büntetés, hanem néha Isten rendelése a mi nagyobb előmenetelünkre és arra, hogy megtartson bennünket az alázatosságban. Hogy Szent Pál el ne bizakodjék a kapott ajándékok miatt, az Úr megengedte, hogy tisztátalan kísértések gyötörjék. ,,Hogy a kijelentések nagysága kevéllyé ne tegyen, adatott nekem az én testem ösztöne, a sátán küldöttje, hogy zaklasson engem.'' (2Kor 12,7) Aki édességek között végzi imádságát, nem tesz nagy dolgot. ,,Van barát, ki csak asztaltárs és nem marad meg a szükség napján.'' (Sir 6,10). Nem tekinted barátodnak azt, aki csupán asztalodhoz ül veled, hanem azt, aki saját haszna nélkül segítségedre van szükségedben. Mikor homályt és vigasztalanságot küld ránk Isten, akkor próbálja meg az ő igazi barátait. Palladiuszt nagyban kínozta az unalom imádság alatt; fölkereste tehát Szent Makárt és ez azt mondta neki: ,,Ha gondolatod arra ösztönöz, hogy hagyd abba az imádságot, így szólj neki: Én Jézus Krisztus iránt való szeretetbôl megelégszem azzal, hogy itt vagyok s őrzöm ennek a cellának a falait.'' Ez tehát a felelet, ha kísértést érzel az imádság abbahagyására, mert úgy tetszik, hogy csak az időt lopod vele. Mondd ilyenkor: Itt vagyok, hogy Istennek kedvét tegyem. Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy ha imádság közben egyebet sem tennénk a szórakoztató gondolatok és kísértések elűzésénél, imádságunk mégis jó volna. Sőt Tauler azt mondja, hogy annak, aki állhatatos a szárazsággal végzett imádságban, Isten nagyobb kegyelmet ad, mint ha sokat imádkozott volna nagy, érezhető áhítattal. P. Rodriguez beszél egy valakiről, aki azt mondta, hogy negyven év alatt sohasem érzett semmi vigasztalást az imádságban, de azokon a napokon, melyeken elvégezte, szilárdnak érezte magát az erényben, ellenben azon a napon, amelyen elhagyta, oly gyöngeséget tapasztalt, hogy alkalmatlanná tette őt minden jóra. Szent Bonaventura és Gerson azt mondja, hogy sokan jobban szolgálnak Istennek, ha híjával vannak az óhajtott összeszedettségnek, mint ha megvolna bennük, mert így gondosabban élnek és jobban megalázkodnak, máskülönben talán elbíznák magukat s lanyhábbak lennének, azt gondolván, hogy már megtalálták azt, amit kerestek. S amit a szárazságról mondtam, az áll még a kísértésekrôl is. Igyekeznünk kell elkerülni a kísértéseket; de ha Isten akarja és megengedi, hogy kísértéseink legyenek a hit, tisztaság és más erény ellen, nem kell panaszkodnunk, hanem e tekintetben is bele kell nyugodnunk Isten akaratába. Szent Pálnak, aki tisztátalan kísértéstôl való megszabadulásért imádkozott, az Úr azt válaszolta: ,,Elég neked az én kegyelmem.'' Ha tehát azt látjuk, hagy Isten nem hallgat meg bennünket s nem szabadít meg valamely alkalmatlan kísértéstől, mondjuk mi is hasonlóképpen: Uram, tedd és engedd meg azt, ami neked tetszik, legyen elég nekem a te kegyelmed; de légy segítségemre, hogy azt soha el ne veszítsem. Nem a kísértés, hanem a kísértésbe való beleegyezés foszt meg bennünket az isteni kegyelemtôl. A kísértések, ha elűzzük ôket, jobban megôriznek bennünket az alázatosságban, több érdemet szereznek számunkra, arra ösztönöznek, hogy gyakrabban folyamodjunk Istenhez és így távolabb tartanak bennünket attól, hogy őt megértsük s jobban egyesítenek az ő szent szeretetével.
