A hit útján 2012-ben is!

Mint azt már ígértük, párhuzamosan működő blogunkon januárban új sorozat indul. A hit útján haladunk továbbra is, olvasva és követve azoknak az írásait, akik "előttünk jártak a hit útján".
Karácsonyi meglepetésnek szántuk a januári sorozat négy alkotóját, de már most eláruljuk, hogy kik lesznek segítségünkre.
Assisi Szent Ferenc, Szent Josemaría Escrivá, Boldog II. János Pál pápa és Avilai Szent Teréz.
Olvasson minket januárban is, hogy A hit évére együtt készülhessünk!

A hit éve

XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét. 2012. október 11-én kezdődik és 2013. november 24-én ér véget. A kezdő időpont a II. Vatikáni zsinat kezdetének 50. évfordulója, a zárás pedig Krisztus Király vasárnapja.
Az évet az újevangelizáció teszi szükségessé és sürgetővé. Meg kell találnunk Krisztus barátságát a sivatagban, Krisztusét, aki bőségben ad nekünk életet.
Külön öröm számunkra ez a hír, hiszen mi már néhány hónapja elindítottuk A hit útján című sorozatunkat, és erre a célra külön blogot is létrehoztunk. 2012. októberében már nem kell külön oldalt létrehoznunk a Hit évében, hanem ezen tudjuk szolgálni a Szentatya szándékát. Legyünk továbbra is egységben az Egyházzal, a pápával, hogy "életünk legyen".

A hit útján - XLIII.

Elérkeztünk idei sorozatunk utolsó bejegyzéséhez. Reméljük, tartalmas volt, és akár csak egy mondat is hasznos volt az Olvasó számára. Már akkor megérte a sorozat, ha néha döcögősen ment is...

Következő sorozatunk ezen a blogon 2012. január másodikán indul. Akkor változik a tematika is: nem szentek határozzák meg a sorozat felépítését, hanem különböző témák. Az első szakasz szintén négy hétből áll majd. Az első héten a megtestesülésről lesz szó: "és emberré lett". A továbbiakat januárban...

Ezen a blogon a sorozatokon kívül is lesz időnként bejegyzés, gondolat. Érdemes tehát rendszeresen olvasni minket. A facebook-on minden új cikket láthatnak, így ha "lájkolják" oldalunkat, könnyebb követni az eseményeket...

Most zárjuk tehát az idei sorozatot Szent Alfonz írásával:

Az életszentség titka: azt akarni, amit Isten akar

Cezárius beszéli (Lib. 10. c. 6.), hogy egy szerzetes, jóllehet külsőleg semmiben sem különbözött a többiektől, mégis a szentségnek oly fokára jutott, hogy csupán ruhájának érintésével meggyógyította a betegeket. Elöljárója ezen csodálkozva, egy napon megkérdezte tőle, hogyan művel ily csodákat, noha életmódja nem tökéletesebb a többiekénél. A szerzetes azt válaszolta, hogy ő maga is csodálkozik rajta és nem tudja az okát. De hát micsoda áhítatgyakorlatot végzel? - kérdezte az apát. - A jó szerzetes erre azt felelte, hogy semmit vagy nagyon keveset tett, csupán arra volt mindig nagy gondja, hogy csak azt akarja, amit Isten akar; s az Úr megadta neki azt a kegyelmet, hogy akaratát mindig teljesen ráhagyja Isten akaratára. A szerencse, mondotta, nem emel föl s a szerencsétlenség nem ver le, mert mindent Isten kezéből fogadok s arra a célra irányul minden imádságom, hogy az ő akarata tökéletesen teljesüljön bennem. És az a kár se bántott, kérdezte az elöljáró, melyet a minap okozott az a bizonyos ellenségünk, aki fölgyújtatta birtokunkat, hol gabonánk és állataink voltak s ezáltal kenyerünktől fosztott meg bennünket? Nem, atyám, felelte, hanem ellenkezőleg, hálát adtam Istennek, amint hasonló esetekben tenni szoktam, tudván, hogy Isten mindent az ő dicsőségére s a mi nagyobb javunkra tesz vagy enged meg, s épp ezért mindig meg vagyok elégedve mindennel, ami történik. - Midőn az apát ezt hallotta és látta abban a lélekben a tökéletes megegyezést Isten akaratával, többé nem csodálkozott rajta, hogy oly nagy csodákat tesz.

Aki így cselekszik, az nemcsak szentté lesz, hanem már a földön szakadatlan békét élvez. Nagy Alfonz, Aragónia királya, a legbölcsebb fejedelem, egy napon kérdeztetvén, hogy mely embert tartja legszerencsésebbnek ezen a világon, így válaszolt: Azt, aki magát az Isten akaratára hagyja és mindent, akár kedvező, akár kedvezőtlen is az, az ő kezéből fogad. "Az Istent szeretőknek minden javukra szolgál." (Róm 8,28) Azok, kik Istent szeretik, mindig megelégedetten élnek, mert minden gyönyörűségük az, hogy még a kedvezőtlen dolgokban is Isten akaratát teljesítik, és így maguk a bajok megelégedésükre szolgálnak abban a gondolatban, hogy őket elfogadva kedvére tesznek az ő szeretett Uruknak. "Nem szomorítja meg az igazat, akármi történjék is vele." (Péld 12,21) És valóban, mi elégíthet ki valakit jobban, mintha látja, hogy beteljesült mindaz, amit akar? Márpedig, ha valaki nem akar mást, csak amit Isten akar, minthogy a világon minden - a bűnt kivéve - Isten akaratából származik, természetszerűleg mindig az történik, amit az illető akar. Az atyák életében szó van egy polgárról, kinek földje mindig több termést hozott, mint másoké. S midőn kérdezték tôle, hogy honnan van ez, azt válaszolta, hogy nincs benne semmi csodálni való, mert neki mindig olyan időjárása van, aminőt ő akar. Hogyan? Hát úgy, felelte, hogy én nem akarok más időt, csakis olyant, aminőt Isten akar, s amint én azt akarom, amit Isten akar, úgy ő megadja nekem azt a termést, amelyet én akarok. A megnyugvó lelkek, mondja Szalvianusz, ha megaláztatnak, ezt akarják; ha szegénységet szenvednek, szegények akarnak lenni; egyszóval akarják mindazt, ami velük történik és azért boldogok ebben az életben.

Megalázottak? Ezt akarják. Szegények? Gyönyörűségük telik a szegénységben. Tehát boldogoknak kell őket mondanunk. Jön a hideg, a meleg, az eső s a szél, s az, aki egyesülve van Isten akaratával, azt mondja: akarom, hogy hideg legyen, hogy meleg legyen, hogy szél fújjon, hogy eső essék, mert Isten is ezt akarja. Szegénység, üldözés, betegség éri, halála jön; s mindezekre csak ez a szava: Szegény, üldözött, beteg akarok lenni s a halált is akarom, mert az Isten is ezt akarja.
 Ez az a szép szabadság, amelyet Isten fiai élveznek s amely többet ér minden uralkodásnál s a föld minden királyságánál. Ez az a nagy békesség, amely a szentek osztályrésze s amely felülhalad minden értelmet. (Fil 4,7) Felülmúlja az érzékek minden gyönyörét, minden mulatságot, lakomát, dicsőséget s a világ minden más örömét. Ezek ugyanis csak az érzékeket izgatják s csupán azokban a pillanatokban, amelyekben élvezik őket; de mivelhogy üresek és mulandók, nem elégítik ki a lelket, amely az igazi megelégedettség székhelye, hanem inkább gyötrelmet okoznak neki. Azért kiált föl fájdalmasan Salamon, miután teljesen kiélvezte az effajta világi gyönyöröket: "De ez is hiúság és a lélek gyötrelme." (Péld 1,14) "A bolond, mondja a Szentlélek, mint a hold, változik, a bölcs a bölcsességben marad, mint a nap." (Sir 27,12) A bolond, azaz a bűnös, változékony, mint a hold, mely ma nő, holnap fogy; ma nevetni látod őt, holnap pedig sírni; ma szelíd, holnap pedig dühös, mint a tigris. S mitől van ez? Mert megelégedettsége a szerencsétől vagy szerencsétlenségtől függ, amely őt éri s azért változik ő is, mint ahogyan változnak körülményei. De az igaz, mint a nap, mindig egyformán derült, bármi történjék is vele; mert az ő megelégedettségének alapja, hogy Isten akaratával egyesül, s azért zavartalan békességnek örvend. "És a földön békesség a jóakaratú embereknek" (Lk 2,15) - mondotta az angyal a pásztoroknak. És kik ezek a jóakaratú emberek, ha nem azok, kik mindig egyesülve vannak Isten akaratával, amely a legnagyobb mértékben jó és tökéletes? "Istennek jó, kedves és tökéletes akarata." Igen, mert Isten nem akar mást, mint a legjobbat, a legtökéletesebbet. 

A hit útján - XLII.

„Figyelmedet fordítsd mindenekelőtt a következő tizenkét erény egyikére: hit, remény, isteni szeretet, felebaráti szeretet, szegénység, tisztaság, engedelmesség, alázat, lemondás, összeszedettség, ima, önmegtagadás és a kereszt iránti szeretet.” - Szent Alfonz tanítása

A hit útján - XLI.

Jézusom, teljes elhatározással szeretni akarlak, és szentté akarok lenni. Azért akarok szentté lenni, hogy kedvedre legyek, és nagyon szeresselek ebben az életben és a másikban is. Én nem vagyok képes semmire, de te mindent megtehetsz és tudom, hogy szentnek akarsz engem... Nem akarok tovább önmagamnak élni; egészen magadénak óhajtasz engem és én egészen a tied akarok lenni. Jöjj és egyesíts engem magaddal és magadat énvelem...

Istenem, rendelkezzél velem, ahogy neked tetszik. Hogy kedvedet töltsem, elfogadok minden megpróbáltatást, melyet rám akarsz bocsátani: betegséget, fájdalmakat, szorongatást, gyalázatot, szegénységet, üldözést, elhagyatottságot, mindent elfogadok, hogy kedvedet töltsem. Hasonlóképpen elfogadom azt a halált is, melyet számomra készítettél, minden aggodalommal és kereszttel, amely kísérni fogja; elég nekem, ha megadod a kegyelmet, hogy nagyon szeresselek. Segíts rá és adj erőt hozzá, hogy még hátralevő életemben jóvátehessem azt a sok keserűséget, melyet a múltban neked okoztam. Mennyek királynéja, Istennek szent Anyja, bűnösök nagy szószólója, bízom benned. Ámen. (Szent Alfonz imája)

A hit útján - XL.

Szent Alfonz: Isten akaratának teljesítése az életszentség alapja, forrása 
Egész tökéletességünk abban áll, hogy szeressük a mi legszeretetreméltóbb Istenünket: "A szeretet a tökéletesség köteléke." (Kol 3,14) Az Isten iránt való szeretetnek egész tökéletessége pedig abban áll, hogy akaratunkat egyesítsük az ő legszentebb akaratával. A szeretetnek az a fő hatása, mondja Areopagita Szent Dénes, hogy egyesíti azok akaratát, kik egymást szeretik, úgyhogy azután már egy és ugyanaz lesz az akaratuk (De Div. Nom. c. 4). És azért minél jobban egyesül valaki az isteni akarattal, annál nagyabb lesz a szeretete. Isten ugyan kedvét találja az önmegtagadásban, elmélkedésben, szentáldozásban, a felebaráti szeretet cselekedeteiben; de mikor? Ha ezek az ő akarata szerint történnek. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk Isten akaratát, akkor nemcsak hogy nem fogadja kegyesen, hanem még utálja és bünteti is őket. Ha két szolga közül az egyik egész nap pihenés nélkül dolgozik, de mindent a maga módja szerint akar tenni, a másik ellenben kevesebbet fárad, de mindenben engedelmeskedik: Uruk bizonyára ezt a másodikat fogja szeretni és nem az elsôt. Hogy szolgálnának a mi cselekedeteink Isten dicsőségére, ha nem történnek az ő tetszése szerint? Az Úr nem áldozatokat akar, mondja a Próféta Saulnak, hanem engedelmességet az ő kívánságaival szemben: "Vajon az Úr egészen elégô és vágóáldozatokat kíváne és nem azte inkább, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? A bálványozás bűnével ér föl az ellenszegülés." (1Kir 15,22--23) Az az ember, aki Isten akaratára való tekintet nélkül a maga akarata szerint akar cselekedni, a bálványimádásnak egy nemét követi el, mivel akkor Isten akaratának imádása helyett bizonyos módon a maga akaratát imádja.
Az tehát a legnagyabb dicsôség, amit mi Istennek adhatunk, ha mindenben az ô szent akaratát teljesítjük. Édes Megváltónk, aki azért jött a földre, hagy megszilárdítsa Isten dicsőségét, főképpen erre tanított bennünket saját példájával. Íme, Szent Pál szerint beszél Atyjához: "Áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Akkor mondám: Íme, jövök! hogy cselekedjem, Isten a te akaratodat." (Zsid 10,5--7) Nem kellettek neked azok az áldozatok, melyeket az emberek bemutattak; hanem azt akartad, hogy föláldozzam neked testemet, melyet nekem adtál: íme, kész vagyok megtenni a te akaratodat. És újra meg újra kijelentette, hogy nem azért jött a földre, hogy a maga akaratát, hanem egyedül azért, hogy Atyja akaratát teljesítse: "Leszállottam mennybôl, nem hogy az én akaratomat cselekedjem, hanem annak akaratát, aki engem küldött." (Jn 6,38) S azt a szeretetet, mellyel Atyja iránt viseltetett, éppen azáltal akarta kijelenteni a világnak, hogy engedelmeskedett az ő akaratának, mikor őt áldozatul kívánta a kereszten az emberek üdvösségéért. Ezt a gondolatot fejezte ki a kertben, midőn szembement ellenségeivel, kik azért jöttek, hogy elfogják és a halálba vezessék: "Hogy megismerje a világ, hogy szeretem az Atyát és amint parancsot adott nekem az Atya, úgy cselekszem. Keljetek föl, menjünk el innét." (Jn 14,31) S arról ismeri meg, mondatta, hogy ki az ő testvére, ha valaki teljesíti Isten akaratát: "Aki Atyám akaratát cselekszi, az az én atyámfia." (Mt 12,50)

A hit útján - XXXIX.: Liguori Szent Alfonz

1696-ban született egy nápolyi nemesi családban. XVI. Benedek pápa márciusban tartott róla elmélkedést a Szent Péter téren. Ebben elmondta: Intellektuális képességei hamar megmutatkoztak, 16 évesen diplomát szerzett polgár- és kánonjogból; ügyvédként tevékenykedett, hatalmas sikerrel. Nyolc éven át minden pert megnyert, Nápoly legsikeresebb jogásza lett. Ám Alfonz lelke mélyén Istenre szomjazott és a tökéletességre vágyott. 1726-ban szentelték pappá, s belépett egy világi papokból álló missziós társulatba. Evangelizáló és hitoktatói szolgálatba kezdett a nápolyi társadalom legszegényebbjeiért, akik között gyakran bűncselekményekkel vádolt és rossz szokásokat követő emberekkel találkozott. Imádkozni tanította és arra buzdította őket, hogy jobbá tegyék életüket. E tevékenységével komoly eredményeket ért el: Nápoly szegénynegyedeiben egyre több olyan csoport formálódott, amelyek tagjai esténként imára és Isten igéjének meghallgatására gyűltek össze. Ezek az összejövetelek az erkölcsi nevelés és a szegények közti kölcsönös segítségnyújtás valódi forrásaivá váltak.

Alfonz munkássága annak ellenére, hogy korában eltérő társadalmi és vallási viszonyok uralkodtak, ma is példát mutat számunkra – hangsúlyozta a pápa.

Liguori Alfonz 35 éves korában a pogány népek evangelizálása érdekében arra készült, hogy útnak indul. Azonban a Nápolyi Királyság térségén élő egyszerű emberekkel való találkozását követően, amelynek alkalmával látta vallási tudatlanságukat és elhagyatottságukat, úgy döntött, hogy nekik szenteli további szolgálatát: 1732-ben megalapította a redemptoristák, a Megváltóról nevezett missziós papok társulatát, melynek tagjai missziós tevékenységbe kezdtek. A legkisebb falvakba is eljutottak, a megtérésre és a keresztény élet melletti kitartásra buzdítva az embereket elsősorban az ima által. A rend ezt követően az egész világon elterjedt, máig folytatva az evangelizációra irányuló küldetésüket – mondta a Szentatya.

1762-ben Alfonzot püspökké szentelték, 1775-ben azonban súlyos betegsége miatt elhagyta főpásztori tevékenységét. 1787-ben halt meg. VI. Piusz pápa haláláról értesülve ezt mondta: „szent ember volt”. 1839-ben avatták szentté, 1871-ben pedig egyházdoktornak nyilvánították.

Szent Alfonz korában az erkölcsi élet túlságosan szigorú elképzelése uralkodott a janzenizmus elterjedése miatt, amely ahelyett, hogy táplálta volna az emberekben az Isten kegyelmében való reményt és bizalmat, csak növelte félelmüket. Szigorú, haragvó Isten képét állította eléjük, amely messze távol állt a Jézus által kinyilatkoztatott Istentől. Szent Alfonz Erkölcsteológia című művében kiegyensúlyozott és meggyőző képet ad a szívünkbe vésett, Krisztus által kinyilatkoztatott és az egyház által értelmezett isteni törvényekről, továbbá a lelkiismeret és az emberi szabadság kérdéséről. Fáradhatatlanul hirdette, hogy a papok Isten végtelen kegyelmének látható jelei, az Úré, aki megbocsát és megvilágosítja a bűnös ember elméjét és szívét, hogy megtérjen és életmódot változtasson – hangsúlyozta XVI. Benedek.

Szent Alfonz műveit egyszerű nyelvezet jellemzi, elsősorban a nép neveléséről szólnak. Írásaiban sokszor kiemeli az ima szükségességét, amely megadja a lehetőséget az isteni kegyelemre való megnyílásra, hogy nap mint nap teljesíteni tudjuk Isten akaratát, és a megszentelődés útján járjunk. Innen származik híres mondása: „Aki imádkozik, az üdvözül”. Az imádságon kívül az Oltáriszentség imádásra hívta fel műveiben a figyelmet; arra tanítva, hogy Előtte elmondhatjuk bánatunkat, vágyainkat. Szent Alfonz lelkisége Krisztusra és evangéliumára összpontosít – mutatott rá a pápa. Nagy tisztelője Máriának, akinek az üdvösségtörténetben betöltött szerepéről elmélkedik.

Liguori Szent Alfonz, akár Szalézi Szent Ferenc, azt tanítja, hogy az életszentség minden keresztény számára elérhető. Adjunk hálát Istennek, hogy mindig és mindenkor olyan embereket állít elénk, akik az életszentségről adnak példát. Arra hív minket, hogy növekedjünk hitünkben, szeretettel és örömmel éljük keresztényként mindennapjainkat, az életszentség útján haladva, amely Istenhez és a valódi boldogsághoz vezet – hangzott el XVI. Benedek pápa március 30-i általános kihallgatáson mondott katekézisében. (forrás: Magyar Kurír)

Legyünk állhatatosak imádságainkban! A kitartó ima erényes - Szent Alfonz írása

De gondoljuk meg azt is, hogy a szárazság nem mindig büntetés, hanem néha Isten rendelése a mi nagyobb előmenetelünkre és arra, hogy megtartson bennünket az alázatosságban. Hogy Szent Pál el ne bizakodjék a kapott ajándékok miatt, az Úr megengedte, hogy tisztátalan kísértések gyötörjék. ,,Hogy a kijelentések nagysága kevéllyé ne tegyen, adatott nekem az én testem ösztöne, a sátán küldöttje, hogy zaklasson engem.'' (2Kor 12,7) Aki édességek között végzi imádságát, nem tesz nagy dolgot. ,,Van barát, ki csak asztaltárs és nem marad meg a szükség napján.'' (Sir 6,10). Nem tekinted barátodnak azt, aki csupán asztalodhoz ül veled, hanem azt, aki saját haszna nélkül segítségedre van szükségedben. Mikor homályt és vigasztalanságot küld ránk Isten, akkor próbálja meg az ő igazi barátait. Palladiuszt nagyban kínozta az unalom imádság alatt; fölkereste tehát Szent Makárt és ez azt mondta neki: ,,Ha gondolatod arra ösztönöz, hogy hagyd abba az imádságot, így szólj neki: Én Jézus Krisztus iránt való szeretetbôl megelégszem azzal, hogy itt vagyok s őrzöm ennek a cellának a falait.'' Ez tehát a felelet, ha kísértést érzel az imádság abbahagyására, mert úgy tetszik, hogy csak az időt lopod vele. Mondd ilyenkor: Itt vagyok, hogy Istennek kedvét tegyem. Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy ha imádság közben egyebet sem tennénk a szórakoztató gondolatok és kísértések elűzésénél, imádságunk mégis jó volna. Sőt Tauler azt mondja, hogy annak, aki állhatatos a szárazsággal végzett imádságban, Isten nagyobb kegyelmet ad, mint ha sokat imádkozott volna nagy, érezhető áhítattal. P. Rodriguez beszél egy valakiről, aki azt mondta, hogy negyven év alatt sohasem érzett semmi vigasztalást az imádságban, de azokon a napokon, melyeken elvégezte, szilárdnak érezte magát az erényben, ellenben azon a napon, amelyen elhagyta, oly gyöngeséget tapasztalt, hogy alkalmatlanná tette őt minden jóra. Szent Bonaventura és Gerson azt mondja, hogy sokan jobban szolgálnak Istennek, ha híjával vannak az óhajtott összeszedettségnek, mint ha megvolna bennük, mert így gondosabban élnek és jobban megalázkodnak, máskülönben talán elbíznák magukat s lanyhábbak lennének, azt gondolván, hogy már megtalálták azt, amit kerestek. S amit a szárazságról mondtam, az áll még a kísértésekrôl is. Igyekeznünk kell elkerülni a kísértéseket; de ha Isten akarja és megengedi, hogy kísértéseink legyenek a hit, tisztaság és más erény ellen, nem kell panaszkodnunk, hanem e tekintetben is bele kell nyugodnunk Isten akaratába. Szent Pálnak, aki tisztátalan kísértéstôl való megszabadulásért imádkozott, az Úr azt válaszolta: ,,Elég neked az én kegyelmem.'' Ha tehát azt látjuk, hagy Isten nem hallgat meg bennünket s nem szabadít meg valamely alkalmatlan kísértéstől, mondjuk mi is hasonlóképpen: Uram, tedd és engedd meg azt, ami neked tetszik, legyen elég nekem a te kegyelmed; de légy segítségemre, hogy azt soha el ne veszítsem. Nem a kísértés, hanem a kísértésbe való beleegyezés foszt meg bennünket az isteni kegyelemtôl. A kísértések, ha elűzzük ôket, jobban megôriznek bennünket az alázatosságban, több érdemet szereznek számunkra, arra ösztönöznek, hogy gyakrabban folyamodjunk Istenhez és így távolabb tartanak bennünket attól, hogy őt megértsük s jobban egyesítenek az ő szent szeretetével. 

A hit útján - XXXVIII.

Folytatjuk sorozatunkat, melyben ezen a héten Sienai Szent Katalin vezet minket. Ezen bejegyzés rendhagyó, egyben felhívó jelleggel is bír. Most ugyanis angolul olvashatják a bejegyzést. Rendhagyó, mert magyar nyelvű blogot olvasnak, amelyen magyarul írunk. Felhívó, mert igen kevés mű olvasható magyar nyelven Sienai Szent Katalintól.

Leveleiből idézünk most (ez magyar nyelven elérhető, pontosabban könyv formájában megrendelhető). Minden levelében ezt írja: "In the Name of Jesus Christ crucified and of sweet Mary:" Azaz: A keresztre feszített Jézus Krisztus és drága Mária nevében." (sweet: kedves, édes, drága)

TO MONNA AGNESE WIFE OF FRANCESCO, A TAILOR OF FLORENCE

In the Name of Jesus Christ crucified and of sweet Mary:

Dearest daughter in Christ sweet Jesus: I Catherine, servant and slave of the servants of Jesus Christ, write to thee in His precious Blood, with desire to see thee clothed in true and perfect humility—for that is a little virtue which makes us great in the sweet sight of God. This is the virtue which constrained and inclined God to make His most sweet Son incarnate in the Womb of Mary. It is as exalted as the proud are humbled; it shines in the sight of God and men; it binds the hands of the wicked, it unites the soul with God, it purifies and laves away the soil of our sin, and calls on God to show us mercy. I will then, sweetest daughter, that thou strive to embrace this glorious virtue, so that thou mayest pass over the stormy sea of this world free from storm and peril.

Now comfort thee in this sweet and sincere virtue, and bathe thee in the Blood of Christ crucified. And when thou canst empty thy time for prayer, I pray thee to do it. And love tenderly every rational being. Then, I beg and command thee not to fast, except, when thou canst, on the days commanded by Holy Church. And when thou dost not feel strong enough to fast then, do not observe them. At other times, do not fast, except when thou feelest able, on Saturday. When this heat is over, fast on the days of Holy Mary, if thou canst, and no more. And drink something beside water every day. Labour hard to increase thy holy desire, and let these other things alone for the future. Do not be anxious or depressed over us, for we are all well. When it shall please the Divine Goodness, we shall see one another again. I say no more to thee. Remain in the holy and sweet grace of God. Comfort my sweet daughters, Ursula and Ginevra. Sweet Jesus, Jesus Love.

A hit útján - XXXVII.

"Tudatom veled, hogy az összes erények és összes hibák a felebaráti szeretet közreműködésével bontakoznak ki. Aki gyűlöl Engem, a felebarátnak és önmagának (első számú felebarátjának) árt, mind általában, mind különlegesen.

Ha az ember nem teszi a jót, abból következik, hogy a rosszat teszi. Nem Nekem, akinek nem tud ártani, csak annyiban, hogy én a magaménak számítom, amit mások ellen követ el. Önmagát megfosztja a kegyelemtől, ennél nagyobb rosszat nem tehet magának. A felebarátnak azzal okoz kárt, hogy megfosztja a szeretettől, mellyel tartozik segíteni őt.

Ha a lélek igazságban szeret Engem, biztosan hasznára lesz felebarátjának, és ez nem is lehet másképp, hiszen az Irántam való szeretet és a felebaráti szeretet egy és ugyanaz a valóság: amennyire Engem szeret a lélek, annyira szereti a felebarátot, mert az iránta való szeretet Tőlem való.

A felebarátot adtam eszközként, hogy általa gyakoroljátok és tegyétek próbára a bennetek lévő erényt, s hogy – mivel Nekem nem lehettek hasznomra – legyetek hasznára őneki. Általa bizonyíthatjátok, hogy lelketekben van erény.

Oly különbözőképpen osztogatom az erényeket, hogy nem adom mindet egynek, hanem az egyiknek ezt, a másiknak azt adom, annyira változatosan, hogy egyetlen személynek sem adtam meg valamennyit: azért nem, hogy kénytelenek legyenek egymás szeretetével élni. Kétségtelenül megtehettem volna, hogy megadjam az embereknek, amire mind a testüknek, mind a lelküknek szüksége van – úgy akartam azonban, hogy szükségetek legyen egymásra, s a Tőlem kapott kegyelmek és ajándékok osztogatásában legyetek az én szolgáim. Így az ember akár akarja, akár nem, nem képes a felebaráti szeretet tettei nélkül élni. Az azonban igaz, hogy ha a szeretet tetteit nem az Én szerelmemért teszi és ajándékozza, a természetfeletti kegyelem rendjében értéktelenek a tettei."

A hit útján - XXXVI.

Miasszonyunk, Istennek szent Anyja, minden asszonyok között első, aki fogadalommal az Úrnak szentelted szüzességedet, kérlek téged, nyerd meg nekem szent Fiadtól azt a kegyelmet, hogy a mai naptól kezdve ő legyen lelkem jegyese. 

Megígérem neked és neki, hogy soha nem lesz más jegyesem, mint ő, és mindent megteszek, ami tőlem függ, hogy tisztán és folt nélkül őrizzem meg magam, egyedül neki, napjaim során életem alkonyáig.

A hit útján - XXXV.: Sienai Szent Katalin

Bolognai festő, 17. sz. második fele
Sienai Szent Katalin apoteózisa

Szent Katalin (1340-1380) domonkos harmadrendi apáca volt. Családjukban ő volt a huszonötödik gyermek. Rendkívüli aszkéta, és egyben tevékeny életet élt: kongregációkat szervezett, betegeket ápolt, szegényeket segített, bűnösöket térített. Fejedelmekkel, püspökökkel, sőt a pápával is levelezett. Ő bírta rá XI. Gergely pápát, hogy Avignonból Rómába visszatérjen. Sokat dolgozott az Egyház egységéért. Megkapta Jézus stigmáit is. VI. Orbán pápa Rómába hívta, és Szent Katalin ott halt meg 33 éves korában, 1380. április 29-én. II. János Pál pápa a 2000. jubileumi év előestéjén Európa társvédő szentjévé tette. 

Írásait mély Isten iránti szeretet hatotta át. 

Az első napon misztikus írásából idézünk.

A könnyek öt fajtájáról

"Akkor az első és édes Igazság, Aki Isten, ezt mondta: Ó, szeretett és drága lányom, kérdezel Engem, mert tudni akarsz a könnyek fajtáiról és gyümölcseiről; és Én nem vetem meg vágyadat. Nyisd fel jól az értelem szemét: meg fogom mutatni a lélek állapotainak segítségével (melyekről már beszéltem neked), hogy melyek a félelmen alapuló tökéletlen könnyek. Elsőnek azonban a világ gonosz embereinek könnyeiről akarok beszélni. Ezek a kárhozat könnyei. 

A második a félelem könnyei, azokban, akik a büntetés miatti félelemből sírnak és kelnek fel a bűnből.

A harmadik helyen jönnek azok, akik elhagyták a bűnt, és ízlelni kezdenek Engem: édesen sírnak és szolgálni kezdenek Nekem, szeretetük azonban tökéletlen még és sírásuk is az, amint ez később meg fogom mutatni neked.

A negyedik helyen állnak azok, akik a felebaráti szeretetben elérték a tökéletességet, mert minden önmagukra való tekintet nélkül szeretnek. Ezek sírnak és sírásuk tökéletes. 

Az ötödik együtt jár a negyedikkel: édes könnyek ezek, melyeket igen nagy szelídséggel sírnak...

Beszélek még a tűz könnyeiről is, melyek a szem könnyeitől mentesek, hogy eleget tegyek azoknak, akik gyakran vágyódnak a sírásra és nem tudnak sírni.

És akarom, hogy tudd: e különféle állapotok egy és ugyanazon lélekben is előfordulnak, amikor a lélek kiemelkedik a félelem és a tökéletlen szeretet állapotából, hogy elérkezzék a tökéletes, az egyesítő szeretetre. 

(...)

Íme, ti nem haladhattok szenvedés nélkül az úton, hanem sok szenvedéssel éritek el az erényeket, miután azok próbára tétettek bennetek. Így tehát, a lélek elhelyezkedik a megfeszített Krisztus keblénél, aki az Igazság, és magába szívja az erény tejét; és Benne kegyelmi életet talál azáltal, hogy önmagában ízleli isteni természetemet, amely édességet ad az erényeknek. Ez az igazság, hiszen az erények önmagukban nem édesek, de édessé válnak, ha egyesülnek Velem, az isteni szeretettel; feltéve, hogy a lélek nincs tekintettel a maga hasznára, hanem egyedül az Én dicsőségemre és a lelkek üdvösségére figyel." (részletek a Dialógusból)

A hit útján - XXXIV.

"Ki gondolhatja, hogy hűségesek lesznek akár azok, akiket pénzért vásárolnak meg az engedelmességre, akár azok, akiket hízelgéssel hívnak meg? Lágy hízelgéssel könnyen kaphatók. Amikor pedig fölemeled hangodat, morognak, ott hagynak, galádul elmennek, és méltatlankodva hagynak el. Ezek inkább parancsolgatnának, mint engedelmeskednének. Azt gondolják, hogy mintegy jótéteménnyel lekötelezetteknek, önmaguk alattvalójuknak kell lenniük, akiket önmaguk elöljáróinak kell tartani. 

Ki gondolhatja tehát, hogy hűségesek maradnak hozzá, akikről azt hitte, hogy akár pénzzel, akár hízelgéssel magához köthet? Mert az is, aki a pénzt kapta, magát olcsónak, és megvetettnek ítéli-e meg, ha nem váltják meg gyakran? Ezért gyakran vár fizetségére. És az is, aki arra törekedett, hogy megkérjék, mindig azt akarja, hogy megkérjék."

A hit útján - XXXIII.

Szent Ambrus esti imádsága

Isten, te mindent alkotó,
egek vezére, aki dús
fénnyel ruházod a napot,
álom-malaszttal a vak éjt,

hogy oldott tagjainkat új
munkára edzze a szünet
s fáradt velőnket és borús
aggályainkat oldja föl:

hálát a végzett nap miatt
s imát az éj elé, miként
fogadtuk, hogy majd megsegíts,
mond néked híven himnuszunk.

Te légy kit szívünk mélye áld
és hangunk harsonája zeng,
kit szomjaz minden tiszta vágy
s imád a józan értelem,
hogy, ha az éjszakák köde
homályba csukja a napot,
a hit ne tudjon ily homályt,
hit világítsa ki az éjt.

Aludni lelkünket ne hagyd;
csupán a bűn aludjon el;
s a hit hűsítse a szüzek
álmának forró gőzeit,

Levetve síkos gondokat
rólad álmodjon mély szívünk;
s föl ne riasszon az irigy
szellem csele: a rémület.

Kérjük a Fiút és Atyát
s a kettejükből áradó
lelket: hatalmas Háromegy,
vedd szárnyad alá aki kér.

A hit útján - XXXII.

"Fiaim, kerüljétek a gonoszokat, óvakodjatok az irigyektől. A gonosz és az irigy között ez a különbség: a gonosz örvend a maga javán, az irigy a másé miatt gyötrődik. Az előbbi a rosszat kedveli, az utóbbi gyűlöli a más javát. Szinte elviselhetőbb, ha valaki csak magának kíván jót, mint az, ha valaki mindenkinek rosszat kíván.

Fiaim, gondolkozzatok, mielőtt cselekszetek. S ha már alaposan meghánytátok-vetettétek, tegyetek ítéletetek szerint. Ha alkalom van a dicső halálra, ragadjátok meg azt tüstént. Az elszalasztott dicsőség elfut és nem tér vissza egyhamar. 

Szeressétek a hitet, mert hite és odaadása árán szerezte meg Jósiás ellenségének szeretetét. Tizennyolc éves korában ugyanis úgy készítette el az Úr húsvétját, ahogyan azt előtte senki (vö. Kir 23,21-25). Ahogy ő legyőzte elődeit buzgóságával, úgy cselekedjetek ti is. Emésszen titeket az Isten buzgalma és vegyen magába, hogy mindegyiktek elmondhassa: "Emészt a buzgóság házadért" (Zsolt 68,10). Krisztus apostolát zélótának mondják (vö. Lk 6,15). Mit mondjak az apostolról? Maga az Úr mondotta: "A házadért való buzgóság megemésztett engem" (Jn 2,17). Ilyen az Isten buzgalma, nem olyan, mint az embereké; hiszen az gyűlölséget támaszt. Legyen köztetek békesség, mert az felülmúl minden érzelmet. 

Szeressétek egymást kölcsönösen. Nincs édesebb a szeretetnél, nics jobb a békességnél. Tudjátok, hogy mindig és mindennél jobban szerettelek és szeretlek benneteket. Az atyának gyermekeiként nőttetek föl a testvériség érzületében.

Őrizzétek meg magatokban a jót, s a békesség és szeretet Istene veletek lesz az Úr Jézusban (vö. 2Kor 13,11). Az Övé a tisztelet, dicsőség, nagyság és hatalom a Szentlélekkel örökkön örökké. Amen." (ford. Tóth Vencel OFM)

A hit útján - XXXI.

Szent Ambrus a haragról elmélkedik. Részlet az írásból:

"Kerüljük a haragot, vagy ha már nem kerülhetjük, fékezzük, mert a harag rossz bűnkereső. Úgy felkavarja a lelket, hogy még a józan gondolkodásból is kiforgat. Elsősorban az a fontos, hogy bizonyos erkölcsi nyugodtsággal, érzéssel és föltett szándékkal szorítsuk vissza a természet határai közé. Azután - mivelhogy az indulat olyannyira bevésődik a természetbe és az erkölcsökbe, hogy kitépni és elkerülni alig lehet -, mihelyt észre vesszük a haragot, értelmünkkel igyekezzünk uralkodni rajta. ...

Ha tehát megrohanja lelkedet a harag és elhatalmasodik rajtad, ne hagyd el hivatásodat. Hivatásoddal jár a türelem, a megfontolás, a higgadtság és az önuralom. Ha haragra gerjeszt valakinek kihívó beszéde, és a szenvedély kitörésre késztet, és már nem tudod fékezni lelked indulatát, fékezd legalább nyelvedet. Így írja a zsoltáros: "Őrizd meg nyelvedet a gonosztól, s ajkad ne beszéljen csalárdságot. Fordulj el a rossztól és tégy jót, keresd a békét és járj utána." (Zsolt 33,14-15)"

Felhívás

Tisztelt Olvasónk!
Sajnálattal közöljük, hogy a vállalt sorozat második (hatodik) hetének bejegyzéseit csak késéssel tudjuk közzé tenni. Így csütörtökön (ma) három bejegyzés lesz majd olvasható egyszerre. Igyekszünk a problémát megoldani, és egyben türelmüket kérjük.

A hit útján - XXX.: Szent Ambrus

Szent Ambrus (334-397) olyan egyházatya, aki külön műveket szentelt erkölcsi kérdéseknek. "Nagy műveltsége alapján úgy értelmezte a pogány antik bölcselők műveit, hogy ami azokban igaz és etikailag helyes volt, az mind a jó erkölcsökre nevelt, következésképpen föl lehet használni őket egyfelől a Biblia mélyebb megértéséhez, másfelől a keresztény neveléshez." (Tarjányi Zoltán)
XVI. Benedek pápa 2007. október 24-én ezt mondta Szent Ambrusról: "Ágoston Ambrus püspök élete és példája nyomán tanult meg hinni és prédikálni. Utalhatunk a nagy afrikai egyik híres beszédére, amely több évszázaddal később joggal került bele a Dei Verbum zsinati konstitúcióba is. "Tehát valamennyi klerikusnak, főleg Krisztus papjainak és másoknak, akiknek diakónusként vagy katekétaként feladata az Ige szolgálata - ajánlja a Dei Verbum - kitartó lelki olvasással és szorgosan tanulmányozva kell elmerülniük a Szentírásban. Ugyanis nem fordulhat elő, hogy valamelyikük - most következik az idézet Ágostontól - "Isten Igéjének lélektelen hirdetőjévé váljék a külvilág számára azért, mert szíve mélyén nem hallgatója az Igének." Ágoston pontosan Ambrustól tanulta meg ezt a benső odafigyelést, ezt az állhatatosságot a Szentírás olvasásában, hogy imádságosan valóban szívébe fogadja Isten Szavát, és belőle éljen. ...
János apostolhoz hasonlóan Ambrus püspök is - aki szüntelenül azt ismételte, hogy "Omnia Christus est nobis!, Krisztus számunkra minden!" - az Úr hiteles tanúja marad." Majd Amburs szavait idézi a pápa: "Ha sebet akarsz gyógyítani, ő az orvos, ha láz gyötör, ő a forrás, ha a gonoszság elnyomásában élsz, ő az igazság, ha szükséged van segítségre, ő az erő, ha félsz a haláltól, ő az élet, ha az égbe kívánkozol, ő az út, ha sötétségben vagy, ő a világosság."

Szent Ambrus a bűnbánatról szóló könyvének első részében ezt írja:
"Jézus azért szenvedett velünk együtt, hogy magához hívjon, nem azért, hogy elriasszon. Szelídként, alázatosként jött (vö. Mt 11,29), s végül azt mondta: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok, én megenyhítelek titeket" (Mt 11,28). Felüdít tehát az Úr Jézus, nem kizár és nem elvet, s méltán választott olyan tanítványokat, hogy azok, mint az Úr akaratának magyarázói, Istennek összegyűjtsék a népet, ne pedig szétkergessék.
Ezért világos, hogy nem kell Krisztus tanítványainak tartani azokat, akik azt vélik, hogy szelídség helyett keménységre, alázat helyett gőgre kell törekedni, s míg a maguk számára Isten irgalmát kérik, másoktól azt megtagadják, mint a novatiánusok tanait terjesztők, akik magukat "tiszták"-nak mondják. (...)
...aki a Szentlelket kapja, a bűmök feloldozásának és fenntartásának hatalmát kapja. Így van ugyanis megírva: "Vegyétek a Szentlelket; akinek elengeditek a bűneit, elengedtetnek, s akiknek fenntartjátok, fenn fognak maradni" (Jn 20,22-23). Aki tehát nem tudja feloldozni a bűnt, az nem bírja a Szentlelket. A Szentlélek ajándéka ugyanis a papi hivatal, a Szentlélek joga van jelen a bűnök megbocsátásában és fenntartásában. Hogyan követelhetik maguknak az ő ajándékát, akik kételkednek az ő jogában és hatalmában? (...)
...Dávid ugyanis azt mondja: nem taszít el az Isten örökre (vö. Zsolt 76,8). S ezzel szemben halljuk, hogy azt mondja az eretnekség: Örökre eltaszít? Nem szakította meg, mondja, irgalmasságát nemzedékről nemzedékre, nem felejtett el irgalmazni az Isten (vö. Zsolt 76,9-10) - kiált a próféta. És mégis vannak, akik Isten feledésére mutogatnak?"

A hit útján - XXIX.

Utolsó bejegyzésünk Szent Bonaventura gondolataiból. Emlékeztető elveiből olvashatnak néhányat:

Mindenkiben a jót keresd! 

Minden kívánságodat és akarásodat az isteni akarathoz mérd. A tisztaság és ártatlanság Istentől adományozott kegyelméből minden épülésedre váljék, romlásodra pedig semmi ezen a világon. Ne szennyezd be magad mások szennyével úgy, hogy mások hibáin kelleténél többet mérgelődöl, s a gonoszsághoz újabb gonoszságot toldasz. Nehogy szerencsétlenebbül a mélységbe bukjál, amíg másokat a mocsárból ki akarsz szabadítani. Tehát inkább hagyj mindent a legfőbb Bölcseségre, aki tudja, miképp válassza külön a jót a különféle rosszaktól, s takarj be jóságos szeretettel, ha már nem használhatsz a magad kára nélkül. Így minden jóban és rosszban, ha az Úr úgy engedi, egyformán haladást tapasztalhatsz.

Kerüld a csüggetegséget és szomorúságot! 

Minden igyekezeteddel űzd ki magadból a csüggetegség és szomorúság ridegségét, mert a zavar útját rejtegeti és a halálba vezet, s légy belsődben-külsôdben mindenkor derűs és nyugodt. Senkinek se mondj, vagy állj ellen, hanem mindenképp nyugodj meg mindenben, hacsak Isten dicsérete, vagy lelked üdve mást nem követel.

Légy igazán alázatos! 

Annak szerelméért, aki az összes mennyei, földi és földalatti dolgok Uraként értünk a legszegényebb szolga alakját vette fel, s benne önként az emberek hatalmának vetette magát alá, - alázd meg magad, s minden embert uradnak tekints, önmagadat pedig őszintén mindenki szolgájának lásd, s minden emberi vonatkozásban szolgának értékeld. Így mindenki iránt állandó nyugalmat és békét nyersz, a botrányt pedig teljesen elkerülöd.

A hit útján - XXVIII.

XVI. Benedek pápa ezt mondja: "A hit és az Egyház sorsát az dönti el, hogyan viszonyulunk a liturgiához." Igaz, hiszen "a szentmise Jézus Krisztus keresztáldozatának vértelen jelenbe hozatala". Mondhatnánk azt is, hogy "beszélj nekem a szentmiséről, a liturgiáról, és én megmondom, mit tartasz az Egyházról... és abból megtudom, hogy Istennek tartod-e a názáreti Jézust." (idézet Barsi Balázs beszédéből, mely elhangzott a budapesti Nemzetközi Liturgikus Konferencián 2008. augusztus 24-én.)

Szent Bonaventura, sorozatunk ötödik részének szerzője így fogalmaz a szentmisére való felkészülésről (Tractatus de praeparatione ad Missam):

"Amikor a mennyei lakoma asztalához járulsz, először is az Apostol szerint vizsgáld meg magad (1Kor 11,28), s szorgalmasan járj utána, mily hittel, mekkora szeretettel, milyen elhatározással és miért járulsz az oltárhoz?"

Bonaventura négyféle önvizsgálatról beszél. Milyen hittel járuljunk az oltárhoz? - teszi fel az első kérdést. Válaszában így fogalmaz: "Erősen és minden kétséget kizárólag hinned kell a katolikus hit tanítása és hirdetése szerint, hogy abban a pillanatban, amelyben Krisztus szavait kiejtjük, a papi hatalom és a szentségi jelleg erejénél fogva az anyagi és látható kenyér - mintegy tiszteletből Teremtője iránt - az éltető és mennyei Kenyérnek adja át helyét, azaz a járulékok színét. Megszüntével csodálatos és láthatatlan módon, ugyanabban a pillanatban a látható kenyér járuléka mögött igazában létezni kezd
1. Krisztus tisztaságos és szentséges Teste, amely - a Szentlélek működése folytán - a Boldogságos Szűz Mária testéből vétetett, keresztre feszíttetett, sírba tétetett és megdicsőült a mennyben.
2. Minthogy a test nem élhet vér nélkül, azért szükségképpen jelen van az a drága bér is, amely oly áldásosan folyt a kereszten a világ üdvösségéért.
3. Mivel nincs igazi ember eszes lélek nélkül, azért Krisztus megdicsőült lelke is jelen van, amely kegyelemben és dicsőségben minden erőt, dicsőséget és hatalmat felülmúl, s amelyben az isteni bölcsesség minden kincse rejlik.
4. Tekintettel arra, hogy Krisztus igazi ember és igazi Isten, az Isten is jelen van a maga dicsőséges fölségével.

Mind ez a négy együtt és külön-külön, az egész együttvéve tökéletesen rejlik a kenyér és a bor színében. Nem kevésbé a kehelyben, mint ostyában, sem kevésbé az ostyában, mint a kehelyben. Egyik sem egészíti ki a másik hiányait, hanem mind a kettőben az egész titkot találjuk, amelyről sokat kell beszélnünk. Elég tehát hinnünk, hogy az igaz Isten és ember mind a két színben jelen van, s neki szolgál az angyalok serege és a szentek jelenlevő gyülekezete.

Amikor tehát az oltárhoz járulsz, vigyázz, nehogy ingadozz, s megtántorodjál, mint a nádszálra, azaz a természetes ész szülte érvekre és emberi okoskodásokra támaszkodni próbálkozó vak. S nehogy azt kérdezd, miképp lehetséges ez? A zsidók vitatkoztak így egykor, s több tanítvány botránkozva vonult vissza Jézustól. Te az Istennek vesd alá magad, s elmédet az annyi bizonyságtól megerősített hit igájába fogd.  

Az Oltáriszentségben áll az Egyház, erősödik hitünk, virágzik a kereszténység és az isteni szolgálat. Ezért mondja Krisztus: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig." 

Az elhatározásról és készületről ezt mondja: "Elsőbbet is gondolj lelked gonoszságaira, s fontold meg, mennyi rosszat követtél el kiskorodtól kezdve, mennyi jót hanyagoltál el, mily rövid az élet, mily bizonytalan a halál, s mily kockázatos és veszélyes az út a jelen életben? Leginkább azon gondolkozzál újra és újra, nincs-e véletlenül, - különben távol legyen tőled - utolsó gyónásod és bánatod óta elkövetett halálos bűn, vagy bűnös szándék lelkeden? Meghalna tőle a te nyomorult lelked, s a krisztusi gyökértől és az Egyháztól elszakadnál. Mert ez az éltető kenyér és isteni eledel nem ád életet és táplálékot az elszakadt és elhalt tagoknak. A Szentírás is igazolja: Nem tér a bölcsesség gonosz szándékú lélekbe, és nem lakik bűnnek adózó testben.

De jaj, mennyi ma a szerencsétlen és a maga üdvösségével nem törődő pap! Úgy eszik Krisztus testét az oltáron, mintha állati hús lenne. Kimondhatatlan utálatosságok terhelik és mocskolják be őket. Nem restellik szennyes kézzel és mocskos ajakkal érinteni és megcsókolni az Isten és a Szűz Mária Fiát! Hát ha ezek áldozatát elfogadja az Isten, ki merem mondani, hogy hazug és bűntárs!

S ami még rosszabb, napjainkban akkora romlottságra és ostobaságra tettek szert egyesek, hogy azt gondolják a szerencsétlenek, naponta ismételt és megújítani szándékolt bűneik szennyét és tisztátalanságát bánat és gyónás nélkül a napi szentmisében végzett áldozással kiengesztelhetik.

Nem papok ezek, hanem szentségtörők!
Nem keresztények, hanem eretnekek!
Mert ha helyes hitük lenne, vagy félnének a bűntől, vagy nem miséznének.

Másodszor, nemcsak a lélek, hanem a test tisztaságára is ügyelnünk kell. Azért vigyázz, ne lépj az oltárhoz tisztátalanul. S ezt nemcsak a szándékos és súlyos tisztátalanságról mondom, hanem az éjjeli, vagyis esetleges fertőzéstől is, amely eltilt a misézéstől, hacsak nagy szükség, vagy parancs nem kényszerít rá.

Végül legyen szorgos gondod az egyházi ruhák és szent edények tisztaságára, hogy a legnagyobb tisztelet és gondosság övezze Azt, akit angyalok és arkangyalok rettegnek s imádnak."

Mekkora szeretettel és buzgalommal járuljunk az oltárhoz? - teszi fel a harmadik kérdést a ferences szent.

"Ha pedig szeretetre akarsz gyulladni, erre a kettőre ügyelj:
1. annak a végtelen szeretetnek tüzére, amelynél fogva a végtelen Jóság érted, bűnös féregért oly szívesen viselte a kereszt megpróbáltatását,
2. a legméltóságosabb Test édességes vételére és a Vér ivására.

Elsőbbet elmélkedj Krisztus haláláról, s keresd, mi oka lehetett? Nem lehetett más oka, mint a mi megváltásunk szükségessége. Minden törvény halálra ítéli a felsőbbség megsértésével vétkezőt. Minthogy bűneink miatt halálra vagyunk méltók, - hogy az emberi nyomorúságunkon könyörülő és halálunktól megkímélő Isten kiegyenlítse ezt a nagy bűnt, úgy rendelkezett, s engedte meg őseinknek: az emberek halála fejében állatokat öljenek le, s Neki dicsérő és engesztelő áldozatokat mutassanak be. Valahányszor vétkeztek, annyiszor kellett áldozatot bemutatniok."

Bonaventura imádságot is ajánlj, mielőtt az oltárhoz lépnénk: 

"Íme, mennyei Atyám, megemlékezvén egyszülött Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus haláláról, felajánlom Neked ezt az áldozatot, amelyet egykor Ő mutatott be értem és az egész világ üdvösségéért. Íme, Fölséged oltárára küldöm azt az élő adományt, amelyet Te nagy irgalmasságodban a kereszt oltárára küldtél, hogy értünk feláldozzad. Emlékezzél tehát az Ő szentséges véres verejtékezésére. Tekints korbácsütlegektől kegyetlenül ostorozott, arcul ütött, kék foltoktól dagadt, köpésekkel beszennyezett, vérrel folyó, tövisektől felszakított, szögektől átszegzett, lándzsával átdöfött szűzi testére. Az a könyörületesség, amely Fiadat vonzotta, s arra késztette, hogy a kereszt oszlopán az egész világ bűnét mérlegelje, késztessen téged, Atyám, arra, hogy könyörülj rajtunk, szerencsétleneken. Ne a mi bűneinket tekintsd, Urunk, hanem a Te Krisztusod ábrázatát. Nem a mi érdemeinkben, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük színed elé könyörgéseinket."

Az Úr oltárához való járulás okáról pedig ezeket mondja:

"Hármat kell a szent mise előtt megfontolnod: 1. Istent imádod, 2. Krisztus haláláról emlékezel, 3. az egész Egyházat segíted.
 Először gondolj arra, hogy Istent imádod. Az imádás egyedül Istent illeti. Nem egyéb, mint a szolga köteles tisztelete a legfőbb Teremtő iránt, aminek következtében nemcsak javainkat, hanem önmagunkat is fel kell áldoznunk az ő tiszteletére, s ha kell, meghalnunk az ő kedvéért, hogy ezzel is elismerjük jótéteményeit és irántunk való jóságát. ... Teljes odaadással, tettel és készséggel, mozdulatainkkal és jelekkel kell leborulnunk Őfelsége szeme előtt, és áldozatokkal és adományokkal tisztelnünk őt. Minden reményünket és vágyunkat reá, végső célunkra irányítsuk, akiért van minden, s tőle várjunk - az ő igazságos és tetszése szerint való visszafizetésére hagyatkozva - minden érdemet és jutalmat jó és rossz tetteinkért.

A többi szenteknek tisztelettel és áhítattal adózunk, amit szabatos szóval tiszteletnek nevezünk, s ami sem szolgálatot, sem imádást nem jelent, hanem csak kérleljük és segítségül hívjuk ôket Isten után, hogy támogassák ügyünket Istennél. Minden tisztelet Istenért jár nekik, akivel egyesülve vannak.

Ellenben Istent határtalanul kell félnünk, tisztelnünk és szeretnünk.
Először is mindenhatósága és igazságossága miatt, amelynek erejében teljes joggal kárhoztathat és üdvözíthet, amiért mindennél jobban kell félnünk Őt. Ebből a félelemből fakad a bánat, a szeméremérzet, a sok fohász, könny, sóhaj, könyörgés, böjt, önfegyelmezés, zarándoklat, s hasonló.

Másodszor bölcseségére és fölségére való tekintettel kell tisztelnünk Őt. Ebből a tiszteletből fakad a hódolat és odaadás, térdhajtás és meghajlás, arcra-borulás, imádság, tisztulás, felszentelés, a szent edények tisztasága, a szent ruhák ékessége, és dísze, az ünnepek, szertartások, gyertyák és lámpák pompája, a zsoltárok, himnuszok és szentolvasmányok, stb. 

Harmadszor jósága és kegyessége miatt kell szeretnünk Őt. Ebből a szeretetből fakad a hálaadás, dicséret, himnusz, áldás, szent fogadalmak, tömjénezés, stb.

Vigyáznod kell, hogy az istentisztelet gyakorlata nyomán bennünk is megszenteltessék az Isten neve, hogy szent életünkben megdicsőíttessék a világban, az egész földkerekségen növekedjék az Isten szolgálata és tisztelete, megismerje az egész világ, hogy mi tiszteljük és szolgáljuk igazán az egyedül igaz Istent és az Üdvözítő Jézus Krisztust.

Figyelned és emlékezned kell Krisztus halálára. 

Továbbá, legyen szándékod segíteni az egész Egyházon. Imádkozzál a pápáért, bíborosokért, pátriárkákért, érsekekért, püspökökért, hittudósokért, hitszónokokért, papokért, az egyházi rendért, a monostorok és szerzetházak tagjaiért, és Krisztus minden szolgájáért. ..."

A hit útján - XXVII.

Szent Bonaventura az igazi alázatról elmélkedik. Annak eléréséhez három utat javasol:
"Az első út Isten szemlélése. Szemléld Istent, minden jó Alkotóját és mondd neki: "Minden dolgunkat javunkra végezted, Uram." (Iz 26,12). És mert ilyen, ezért minden jót Neki kell adnod, és semmit önmagadnak. Mert jól tudod, nem hatalmad s nem kezed ereje cselekedte a jót (MTörv 8,17). Az Úr teremtett minket s nem mi magunkat (Zsolt 99,3). Ez a mély betekintés romba dönti azok kevélységét, kik így beszélnek: "Diadalmas kezünk s nem az Úr cselekedte mindezt!" (MTörv 32,27). Ez a kevélység zárta ki Lucifert az égi dicsőségből. Nem gondolta meg, hogy semmiből teremtette az Úr, hanem ragyogó szépségét szemlélte. Csupa drágakő volt ruházata (Ez 28,13) és ezért szívének kevélysége elkápráztatta. Mivel a kevélységet megalázás követi (Péld 29,23), előkelő trónjáról szánalmasan silány helyre zuhant. Itt lett a fejedelmi Angyal a legnyomorúságosabb ördög.
Ó még ma is mennyi a luciferi lélek! Mennyien vannak Lucifer követői: a kevélység fiai és leányai s hogyan eltűri őket az Úr! Mivel azonban a kevélység elviselhetőbb a gazdagban, mint a szegényben, Krisztus szolgálóleányának mindig mélyen alázatosnak kell lennie. Csak így juthat a kárhozott angyal helyére. Mert csak az alázat tetszik Istennek angyalban is, emberben is. Ne hidd azt, talán alázat nélkül tetszik Istennek a szüzesség. Egészen bizonyos, Mária sem lett volna Isten Anyja, ha kevély lett volna. Ezért mondja Szent Bernát: "Alázat nélkül, merem mondani, nem tetszett volna Istennek Mária szüzessége." Ezért oly nagy erény az alázat. Nélküle annyira nincs erény, hogy minden erény alázat nélkül kevélységgé torzul.
A második út a Krisztusra-gondolás. Meg kell fontolnod Krisztusnak a legszégyenletesebb halálig való megalázódását. Oly alázatossá lett, hogy poklosnak tekintették, - Izaiás próféta szerint: "És mi őt szinte leprásnak tekintettük" (Iz 53,4). Alázatosságában annyira ment, hogy senkit nem gondoltak hitványabbnak kortársai. Azért mondja ismét a Próféta: "Alázatosságában vettek róla ítéletet." Mintha csak azt mondaná: nagy alázata, nagy megsemmisülése miatt nem ítéltek felőle helyesen, nem hitte senki, hogy ő Isten.
Ha tehát maga a mi Urunk és Mesterünk mondja: "Nem nagyobb a szolga uránál és a tanítvány mesterénél" - és te Krisztus szolgálóleánya vagy, mennyire meg kell alázódnod, mennyire meg kell vetned önmagad s mennyire meg kell semmisülnöd.
Mily gyűlöletes Isten elôtt az a szerzetes, akinek alázatos ruhája alatt kevély szív dobog!
Mily üreslelkű keresztény az, aki látja alázatos és megvetett Urát, ő pedig "fölfuvalkodik szívében s erejét meghaladó csodák és nagy dolgok után" (Zsolt 130,1) jár!
Van-e még kivetnivalóbb Krisztus jegyesében? Van-e súlyosabb bűn Krisztus szolgálójában? A fölséges utolsó lett, a végtelen kicsiny gyermekké s a féreg és a rothadás elbizakodottá lesz! Ilyenekről mondja Szent Ágoston: "Halálraszánt bőr, mire fuvalkodsz föl, bűzlő végesség, hova pöffeszkedsz? Alázd meg fejed és kemény nyakad!" Mintha csak azt mondaná: ez illik Neked!
Alázatosságod elérésének harmadik útja az alapos önvizsgálat. Gondold csak meg, honnan jöttél és hová mégy?
Mélyedj csak el ebben a gondolatban, honnan jöttél?
Az elmúlásból... a föld porából és sarából.
Most a bűn hálójában a Paradicsom boldogságának kitaszított vándora.
Ez az elmélyülés fölfakasztja lelked sebét.
S fölszakad belőled Dániel három ifjának kiáltása:
"Meg vagyunk ma alázva bűneinkért az egész földön!" (3,37).
Mélyedj bele abba a gondolatba is: hova tartasz?
Az elmúlás, az elporlás felé, mert "por vagy és a porba fogsz visszatérni..." (Ter 3,19).
Akkor hát miért fuvalkodsz föl, por és hamu? (Sir 10,9).
Ma vagy, holnap nem leszel.
Ma szétcsattansz az egészségtől, holnap elsápaszt a betegség.
Ma bölcs vagy, holnap együgyű lehetsz.
Ma erényeidben tündökölsz, holnap koldus és nyomorú lehetsz.
Hogyan mert tehát fölfuvalkodni a szerencsétlen keresztény ennyi nyomor és szerencsétlenség láttán?!

A hit útján - XXVI.

Szent Bonaventura:
Ne hidd, hogy elegendő...

az olvasás - áttüzesedés nélkül,
a szemlélődés - áhítat nélkül,
a kutatás - csodálkozás nélkül,
a figyelem - ujjongás nélkül,
a szorgalom - jámborság nélkül,
a tudás - szeretet nélkül
az igyekezet - kegyelem nélkül,
az átélés - isteni bölcsesség nélkül.

Töltsön el Isten kegyelme,
légy alázatos, jámbor,
az öröm olajával felkent!

Légy az Isteni Bölcsesség szerelmese!

Égessen a vágy, hogy Istent
magasztald, csodáld és izleld!

A hit útján XXV.

Szent Bonaventura a világmindenség teremtéséről így szól:

"A világ gépezetének egészét időben és a semmiből hozta létre az egyetlen, első, egyedüli és legfőbb ok, amely, jóllehet hatalma végtelen, mégis mindent meghatározott súly, szám és mérték szerint rendezett el (Bölcs 11,21).

Azzal, hogy azt mondjuk, a semmiből teremtett, kizárjuk azok tévedését, akik azt állítják, hogy az anyagi elv örök. Azzal pedig, hogy azt állítjuk, egyetlen ok által teremtetett, kizárjuk a manicheusok tévedését, akik azt állítják, hogy több teremtő ok van. Azzal, hogy azt mondjuk, egyedül a legfőbb lény által teremtetett, kizárjuk azok tévedését, akik azt állítják, hogy Isten az alacsonyabb rendű teremtményeket magasabb rendű intelligenciák működésével teremtette. ...

Ahhoz, hogy a dolgoknak tökéletes rendje és létmódja legyen, szükségszerű, hogy mindent egyetlen okra vezessünk vissza. Ez az ok kétségkívül első, így az összes többi dolognak létmódot ad; továbbá tökéletes, így az összes többi dolognak teljességet ad. Mivel pedig az első ok, amelyben állandóság van, csakis egy és egyedüli lehet, továbbá, amikor a világot teremti, nem teremtheti azt önmagából: ezért szükségszerűen a semmiből teremti. Ám, mivel a semmiből teremtés a teremtmény szempontjából a létet a nemlét után állítja, az ok szempontjából pedig végtelenséget feltételez a teremtő erőben, és mivel ez egyedül Istenre jellemző, ezért szükségszerű, hogy a világ teremtése időben, a végtelen teremtő erő által történt, amely közvetlenül önmaga által működik. 

...minden teremtmény a létesítő ok által jön létre, a minta-ok szerint formáltatik, és célra van rendelve. Ettől lesz egy, igaz és jó; ettől lesz egyedi, megkülönböztetett és rendezett; ettől lesz mértékkel bíró, elkülönített és egyensúlyban lévő - a súly ugyanis a dolog hajlása a maga rendeltetésére."

A hit útján - XXIV.: Szent Bonaventura

Szent Bonaventura 1217 körül született. A párizsi egyetem fakultásának tanára, 17 évig ferences rendfőnök, a skolasztika történetének egyik legjelentősebb alakja. A teológiai fakultáson a képzés alapja a Szentírás olvasása és magyarázata volt: a diákok előbb a teljes Biblia szó szerinti és mélyebb, átvitt értelmébe kaptak bevezetést, majd a könyveket részletesen is tanulmányozták.

A Szeráfi Doktor, ahogyan később nevezték, párizsi működése idején több biblikus témájú művet írt, kommentárokat a Példabeszédek és a Bölcsesség könyvéhez, Lukács és János evangéliumához, három disputa-sorozatot "A Szentháromság misztériumáról", "Krisztus isteni és emberi tudásáról", valamint "Az evangéliumok tökéletességéről és teljességéről" címmel.

1257-ben készült a Breviloquium biblikus-dogmatikus teológiai mű. Tanárként azt tapasztalta, hogy a teológus növendékek vagy eleve visszarettennek a Biblia megértésének nehézségeitől, vagy, elmerülve a tudós magyarázatok részleteiben, épp a Szentírás szellemi lényegét képtelenek megragadni. Most ebből a művéből idézünk.

A szentségek eredetéről

(...) A szentségek eredetéről a következőt kell tartanunk. A szentségek isteni alapítású, gyógyszerként szolgáló érzékelhető jelek, amelyekben "Isten ereje titokzatos módon, érzékelhető valóságok leple alatt működik", mégpedig úgy, hogy valamilyen lelki kegyelmet "tesz jelenvalóvá a hasonlóság alapján, jelenti azt intézményi jellege alapján, és létrehozza megszentelt volta alapján." Ezáltal a lélek meggyógyul bűn okokzta gyengeségéből: a szentségek erre irányulnak végső célként, de emellett az alázatra, a nevelésre és az erénygyakorlásra is szolgálnak mint olyan célokra, amelyek alá vannak rendelve a végcélnak. 

Ennek ésszerű magyarázata a következő. A helyreállító ok maga a keresztre feszített Krisztus, azaz a megtestesült Ige; ő pedig a legbölcsebben intéz mindent, lévén isteni, és a legjóságosabban gyógyít meg mindent, lévén, hogy istnei végzésből megtestesült. ... Az orvos maga a megtestesült Ige, a láthatatlan Isten látható természetben. Mármost a beteg ember nem csupán lélek, nem is csupán test, hanem lélek halandó testben. A betegség az áteredő bűn, mely a tudatlanság miatt megfertőzte a lelket, a kívánság miatt pedig a testet.

(...) Az érzékelhető jeleknek ugyanis nem rendeltetésük, hogy önmagukban hatékonyan adjanak kegyelmet, de természetük szerint távolról reprezentálják azt. Ezért volt szükséges, hogy ezeket a jeleket a kegyelem szerzője alapítsa, hogy jelezzenek, és áldja meg, hogy megszenteljenek. Így a jelek természetes hasonlóságuknál fogva megjelenítik, szentségi intézménnyé válva pedig jelentik a kegyelmet, az áldás hozzájárulásával megszentelnek és előkészítenek a kegyelemre, melyben a lélek meggyógyul és egészségessé lesz.

(...) Ható okuk is világos: az isteni alapítás; anyagi okuk is: az érzékelhető jel általi megjelenítés; formai okuk szintén: az ingyenes megszentelés; cél-okuk nem kevésbé érthető: az ember gyógyítása. ... visszavezetik ugyanis a lelket a bűnök rútságából a tökéletes szentségre. 

Mindezeknél fogva, bár testi és érzéki jelek, szentként kell tisztelnünk őket, mivel a szent misztériumokat jelentik, a szent kegyelmi adományokra készítenek elő, a legszentebb Isten adta, alapította, megáldva szentté tette és a szent Egyházban Isten legszentebb tiszteletére rendelte őket - így méltán kapták a szentség nevet."

Hétfőtől indul a sorozat!

Az első héten Szent Bonaventura vezet minket. Olvasson minket minden nap! Ajánlja ismerőseinek is! 

Katekizmus-hét

Kövessen minket a plébánia honlapján a jövő héten is! Hétfőtől Katekizmus-hét sorozat lesz a honlapon!

Megtanulta már?

Pater noster, qui es in caelis,
sanctificetur nomen tuum,
adveniat regnum tuum,
fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra.
Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.
Et dimitte nobis debita nostra,
sicut et nos dimittimus debitoribus nostris,
et ne nos inducas in tentationem,
sed libera nos a malo. Amen.

A sorozat folytatódik!

Örömmel közöljük, hogy a júliusi sorozat mintájára szeptember 5-én új szakasz indul. A szintén négy hetes ciklusban négy szent lesz segítségünkre a hit útján. Szent Bonaventura, Szent Ambrus, Sienai Szent Katalin és Liguori Szent Alfonz. Szent Ambrus püspök egyházatya volt, Bonaventura ferences bíboros a rend második alapítója. A misztikus szentek közé tartozik Sienai Szent Katalin, Alfonz pedig jogász, moralista volt.
Tartson velünk szeptember 5-től is! Addig olvassa a plébánia honlapját, valamint kövessen minket facebookon!

A hit útján - XXIII.

Elérkeztünk júliusi sorozatunk utolsó részéhez. A hit útján járunk, melyen "járni gyönyörűség". Isten útjai kifürkészhetetlenek valóban, de ha személyes hitünk kommunikáció Jézussal, megtudjuk az "Ő akaratát", és engedni fogjuk, hogy már ne a mi akaratunk szerint haladjunk előre a hit útján, hanem engedjük magunkat Istentől vezéreltetni. Az utolsó részben Joseph Ratzinger gondolatai alapján elmélkedtünk. A fenti menüsorból elérhető a sorozat összes bejegyzése.
"Püspöki jelmondatul János harmadik leveléből azt az igét választottam: "az Igazság munkatársai", hiszen ez tűnt számomra összekötő kapocsnak eddigi munkám és az új feladatom között: minden különbözőség ellenére ugyanarról volt és van is szó; keresni az igazságot, és az Igazság szolgálójának lenni. A mai világban az igazság gondolata majdnem teljesen eltűnt, és mert ez az emberek számára elérhetetlenül nagynak tűnik, ugyanakkor, ha nincsen igazság, minden romba dől, ezért vált számomra ez a szentírási vers olyan időszerűvé a szó jó értelmében. A freisingi püspökök címerében majd ezer éve a megkoronázott szerecsen látható: nem lehet igazán tudni, mire is utal ez. Számomra az Egyház egyetemességének kifejezője, ami nem ismeri a fajok és osztályok közötti különbséget, mert mindannyian "egyek vagyunk" Krisztusban (Gal 3,28).
Ehhez még két szimbólumot választottam. Elsőként a kagylót, ami egyszerűen a zarándoklatnak, az állandó úton levésünknek a jele: "Nincsen itt maradandó városunk." De engem arra a legendára is emlékeztet, amikor Ágoston, aki éppen a Szentháromság titkáról töprengett, egy gyereket látott meg a tengerparton egy kagylóval játszani, amint a tenger vizét a kagylóval akarja egy kis gödörbe átmerni. És akkor megértette: amennyire kevéssé képes ez az árok a tenger vizét magában tartani, éppoly kevéssé tudja értelmünk Isten titkát felfogni. A kagyló ugyanis nagy mesteremre, Szent Ágostonra, utalás teológiai munkásságomra, és utalás a titok nagyságára, ami tovább ér, mint minden emberi tudományunk.
Másik szimbólumként Korbinián, a freisingi alapítópüspök legendájából a medvét választottam. ...Szent Korbinián lovát egy medve a Róma felé vezető úton szétmarcangolta. Akkor a püspök a medvét helytelen cselekedete miatt szigorúan megfeddte, és büntetéséből batyuját a hátára pakolta, amit addig a ló hordozott. A medvének pedig a csomagokat Rómáig kellett hurcolnia, csak azután eresztette el a szent. Engem a szentéletű ember terhét hurcoló medve Szent Ágoston egy zsoltármeditációjára emlékeztetett. A 72. (73.) zsoltár 22-23. versében találta meg élete terhének és egyben reményének kifejeződését. ... A bölcsesség áthagyományozásának zsoltára mutatja hitének szükségességét, ami földi sikertelenségéből következik, hiszen aki Isten oldalára áll, nem feltétlenül a siker oldalán áll. ... Mint ahogyan a földműveshez az igásállat áll a legközelebb, ahogy munkáját végzi, úgy ebben az alázatos szolgálatban ő is éppígy egészen közel lehet Istenhez, egészen az Ő tenyerén, egészen az Ő eszköze lehet - sehogyan sem lehetne ennél közelebb Urához, sehogyan sem lehetne fontosabb számára. A megpakolt medve helyettesítette Szent Korbiniánnak a lovat, vagy még inkább az öszvért, sőt öszvérje lett akarata ellenére; ez nem éppen annak a képe, amilyennek nekem is lennem kell, és amilyen vagyok? "Igásló lettem Érted Uram, és éppen így vagyok teljesen mindig Benned."
Mit is mondhatnék még többet...? Azt tartják Korbiniánról, hogy a medvét Rómában újra szabadon engedte. Azt már nem meséli a legenda, hogy vajon az Abruzzókba ment, vagy visszatért az Alpokba. Időközben batyumat én is Rómába vittem, és már régóta rovom velük az örök város utcáit. Hogy mikor fognak elbocsátani, nem tudom, viszont azt tudom, hogy rám is érvényes: Igáslovad lettem, és így, éppen így vagyok veled, Uram.

A hit útján - XXII.

"A hit a keresztény lét alapvető aktusa. A hit aktusában fejeződik ki a kereszténység lényegi struktúrája, a válasz, melyet erre a kérdésre ad: hogyan tudjuk elérni rendeltetésünket, ami nem más, mint emberségünk megvalósítása? (...)
Jézus közvetlenül ismeri Istent, látja Őt: ezért az igaz közvetítő Isten és az ember között. Emberi látása, mellyel látja az isteni valóságot, fényforrás mindenki számára. Mindazonáltal Jézust magát nem teljesen elszigetelten és a távoli történeti múltba zártan kell szemlélnünk. ...Jézus fénye tükröződik a szentekben és rajtuk keresztül sugárzik. De a "szentek" nemcsak azok a szentek, akiket hivatalosan szentté avattak. Mindig vannak rejtett szentek is, akik a Jézussal való közösségben megkapják ragyogásának egy sugarát, Istennek konkrét, valós megtapasztalását. ... miként Mózes arca ragyogott az Istennel való találkozás után, ugyanúgy Jézus fénye is tükröződik ezeknek az embereknek az élete által.
Aquinói Szent Tamás is érvelt ezzel a ténnyel, hogy bizonyítsa a teológia tudományos jellegét. Tudjuk, hogy (Arisztotelész szerint) egy magyarázati rendszeren belül az összes tudományok kölcsönös kapcsolatban és kölcsönös függésben vannak egymással. Egyik sem dolgozza föl vagy bizonyítja az egészet, mindegyikük így vagy úgy föltételez bizonyításokat, melyeket mint kiindulópontból egy másik tudományból merít. (...)
Szent Tamás azt mondja, hogy a teológia is "alárendelt tudomány", mely nem "látja", maga nem is "bizonyítja" a saját végső alapjait. A teológia a "szentek tudományától" függ, az ő látásuktól: ez a látás a teológiai gondolkodás hivatkozási pontja, mely legitimitását is biztosítja.
Így nézve a teológus munkája "másodlagos" a szentek valós tapasztalataihoz viszonítva. E hivatkozási pont nélkül, anélkül, hogy mélyen lehorgonyozna e tapasztalatban, elveszíti valós jellegét. Ez pedig alázatot követel a teológustól (...); a szentek realizmusa nélkül, a szóban forgó valósággal való kapcsolatunk nélkül a teológia üres intellektuális játékká válik és tudományos jellegét is elveszíti."
"Egy olyan hívőnek, aki engedi, hogy az Egyház hite alakítsa és vezesse, bármilyen gyöngeségek és nehézségek hordozója is, nyitott ablaknak kell lennie az élő Isten fénye számára, és ha valóban hisz, tényleg az. A hívőnek erődítménynek kell lennie az igazságot fogságban tartó hatalmakkal szemben, az előítéletek falával szemben, mely megakadályozza Isten látását. ... Amint a szamariai asszony Jézus hírnöke lett, ugyanúgy ennek az Istennel szembeszegülő világnak a sötétségben a hívők hite lényegében hivatkozási pont az istenkeresők számára."
"A hit aktusa kiemelkedően személyes aktus, mely az emberi én legmélyébe van lehorgonyozva. De éppen e személyes jellege miatt egyidejűleg kommunikáló aktus is. ... Hinni annyit jelent, mint részesedni Jézus látásában, bízni Jézusban; a Jézus keblén nyugvó Szent János szimbóluma annak, amit a hit mint ilyen jelent. Hinni azt jelenti, hogy kommunikálni Jézussal, s így megszabadulni az igazság elleni tiltakozástól, megszabadítani saját énemet a magábazárkózástól, és válaszolni az Atyának, a szeretet "igen"-jére, a létünkre kimondott "igen"-jére, arra az igenre, ami a mi megváltásunk és legyőzi a "világot".

A hit útján - XXI.

"Az Egyházat nem többségi döntések kormányozzák, hanem a hit, amely a Krisztussal a szentmisében való találkozásban érlelődik.
A péteri szolgálat annyi, mint elöl járni a szeretetben, vagyis gondoskodni arról, hogy az Egyház számára az Eucharisztia jelentse a mércét. Az Egyház annál egységesebb lesz, minél inkább e mérce szerint él és az Eucharisztiában minél hűségesebben kitart a hit hagyománykincse mellett; az egységből annál inkább fog szeretet is kiérlelődni, mely a világ felé indul.
Az Eucharisztia ugyanis Jézus Krisztus haláláig menő szeretet-cselekedetén alapul. Ez természetesen azt is jelenti, hogy aki a fájdalmat olyasvalaminek tekinti, amit meg kell szüntetni, vagy legalábbis másokra hagyni, az nem tud szeretni. "Elsőség a szeretetben": elmélkedésünk elején az üres trónszékről beszéltünk (megj.: a bíboros Péter székéről elmélkedik), de immár láthatóvá vált, hogy az Eucharisztia trónja nem az uralkodás trónja, hanem a szolgálat kemény széke." (1996)

A hit útján - XX.

Életünk folyamatos készülés az örök húsvétra, és minden vasárnap Jézus feltámadásának ünneplése. A szentmisében pedig ezt mondjuk: "...hittel valljuk feltámadásodat...". Ratzinger bíboros húsvéti imája életünk egyik szép és termékeny imájává válhat.

Húsvéti imádság

Urunk, Jézus Krisztus,
te a halál sötétségébe elküldted világosságodat.
A legmélyebb magány örvényében
most és mindenkor
szereteted elrejtett hatalma lakik,
s titkaid közepette
a megváltottak allelujáját énekelhetjük.

Add meg nekünk a hit alázatos egyszerűségét,
mely nem hagy tévelyegni minket,
s ha a sötétség és az elhagyatottság óráiba hívsz,
amikor minden bizonytalannak látszik,
adj abban az időben is,
amikor ügyed halálküzdelmet vív,
elegendő fényt, hogy téged el ne veszítsünk,
elegendő fényt, hogy másoknak is fény lehessünk,
azoknak, akik még jobban rászorulnak erre.
Hadd világítson be húsvéti örömöd titka,
mint a hajnalfény,
napjainkba,
hadd legyünk igazán húsvéti emberek
a történelem nagyszombatjain.
Add, hogy a világos és a sötét napokban egyaránt,
a mai időkben is,
vidáman járjuk utunkat,
eljövendő dicsőséged felé. Amen.

A hit útján - XIX.

Joseph Ratzinger 'Krisztusra tekintve' című könyvéből idézünk most gondolatokat. A bíboros számára a hit megismerhető és megérthető nemcsak a Szentírásból, hanem a szentek példájából, tanításaiból is.

A hit gyökerei Jézus és a szentek látásában
Jézus Istent közvetlen közelről ismeri és látja - ezért Ő az igaz közvetítő Isten és ember között. Valamennyiünk fényforrása az, hogy Ő az isteni valóságot emberként láthatja. Jézust sem szabad csak úgy egyszerűen elszigetelt jelenségként szemlélnünk, a régmúltba száműznünk. Ábrahámról beszéltünk már. Hozzátehetjük: Jézus fénye a szentekben tükröződik és róluk sugárzik. Ám ,,szenteknek'' nem csupán a név szerint kanonizált személyeket nevezzük. Mindig léteznek rejtetten is szentek, akik Jézussal közösségben élve befogadják fényének egyik sugarát - Isten konkrét és valóságos megtapasztalását. Az érthetőség kedvéért szeretnék egy talán különös, Mózes történetével kapcsolatos ószövetségi kijelentést megemlíteni: Ha már nem láthatják Istent színről színre, mégis látják, legalább "hátulról" (Kiv 33,23). És ahogyan az Istennel való találkozást követően ragyogott Mózes arca, ugyanúgy sugárzik az ilyen emberek életéből Jézus fénye.
Aquinói Szent Tamás ebből a körülményből fejtette ki a teológia tudomány-jellegét. Rámutat, hogy (Arisztotelész után) a kölcsönös egymásra utaltság és függőség rendszerén belül valamennyi tudomány egymáshoz kapcsolódik. Önmagában egyik sem magyarázza és tükrözi a teljességet, mindegyik feltételez már korábbi, egy másik tartományból származó magyarázatokat. Arisztotelész szerint kizárólag egyetlen tudomány jut el minden emberi megismerés gyökeréig; éppen ezért "első filozófiá"-nak nevezi. A többiek, amelyek egy vagy több társadalomtudományra épülnek - "scientiae subalternae", alárendelt tudományok - legalábbis feltételezik ezt az alapelgondolást.
Aquinói Szent Tamás a tudomány fenti általános elméletébe illeszti a teológia értelmezését. Ebben az értelemben - mondja - a teológia is "alárendelt tudomány'' volna, amely saját végső okát nem önállóan "látja'' és "bizonyítja''. Mintegy a szentek tudásától, az ő látásuktól függ. Ez a látás a teológiai gondolkodás vonatkoztatási pontja, amely egyben létjogosultságát szavatolja. Eszerint a teológus munkája a szentek valós tapasztalatához képest mindig másodlagos. E vonatkoztatási pont, az e tapasztalatba való egészen benső begyökérzés híján elveszti valóságjellegét. Mindez az alázat terhét rója a teológusokra... A teológia üres intellektuális játékká válik és tudomány jellegét is elveszíti a szentek realizmusa és a valósághoz fűződő kapcsolatuk nélkül - hiszen valójában erről szól.

A hit igazolása az életben
Ha rábízzuk magunkat Jézus látására, és hitelt adunk szavának, semmiképp sem a vaksötétnek vágunk neki. Jézus üzenete szívünk belső óhajára válaszol; megegyezik létünknek az Isten igazságára vetülő belső fényével. Hitünk persze főként másodkézből származik. Ám Aquinói Tamás joggal jellemzi folyamatként, belső útként a hitet, amikor azt mondja: "A hit fénye elvezet a látáshoz". János evangéliumában többször is utal erre a folyamatra, például Jézus és a szamariai asszony történetében. Az asszony elbeszéli, mi történt vele a Jézussal való találkozáskor: felismerte benne a Messiást, a Megváltót, aki utat nyit Istenhez és ilymódon az életadó megismeréshez. A helység lakói meglepődnek, hogy éppen ez a nő mondja mindezt - "az asszony szavára'', másodkézből hisznek. Később már így szólhatnak az asszonyhoz: "Most már nem a te szavadra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője (Jn 4,42). A hit felismeréssé, "tudássá'' lesz a személyes találkozáskor.
Természetesen tévedne az, aki a hit útját egyszerűen a haladás egyenes vonalú folyamatának képzelné el. Szorosan összefügg változatosan alakuló életünkkel. Újra meg újra visszalépünk, ezért szüntelenül újra kell kezdenünk. Minden életkornak megvan a maga érettségi foka, de vissza is hullhat az éretlenség állapotába. Mégis azt mondhatjuk, hogy a hitéletben egyfajta evidencia fejlődik ki. Megérint bennünket valósága, és egy hitben végigjárt élet tapasztalata igazolja, hogy Jézus valóban a világ Üdvözítője.
Ezen a ponton kapcsolódik az iménti második szempont az elsőhöz: az Újszövetségben a "szent" szó a keresztények összességét jelölte, bár bizonyára nem mindannyian rendelkeztek a kanonizált szentek tulajdonságaival. De ebben az elnevezésben kifejezésre jut, hogy mindnyájan arra voltak hivatva, hogy a feltámadt Úr megtapasztalása révén vonatkozási pontot jelentsenek mások számára, akiket Jézus látása által kapcsoltak az élő Istenhez. Ez ma is érvényes. Az Egyház hite által formált és vezérelt hívőnek gyengeségei és gondjai ellenére az élő Isten fényét befogadó ablaknak kellene lennie, s az is lesz, ha igazán hisz. A hívőnek az igazságot elnyomó erők, az Isten-látást zavaró előítéletek elleni erővé kell válnia, hogy a sarjadzó hit mintegy támaszkodhasson rá. Ahogyan a szamariai asszonynak Jézus meghívása, úgy később a hite is vonatkozási ponttá válik ebben az Istentől eltávolodott világban.
Ebben az összefüggésben fontos emlékeznünk arra, hogy az ősegyház az apostoli időszakot követően alig folytatott missziós tevékenységet. Nem is volt kialakult közvetlen elképzelése arról, hogyan terjessze a hitet a pogányok között - mégis ez lett a legnagyobb missziós sikerek korszaka. Az antik világ megtérése nem az egyház tervszerű munkájának eredménye, hanem a hit megbízhatóságának gyümölcse, amint az nyilvánvalóvá vált a keresztények életében és az egyház közösségében. Az ősegyház térítő ereje lényegét tekintve a valóságos meghívás fokozatos megtapasztalása volt. Az egyház életközössége abban az életben való részesedésre hívott meg, amelyben feltárult az azt tápláló igazság. Az elpártolás újkori jelensége viszont azon alapul, hogy a keresztények életében nem igazolódik a hit. Ebben mutatkozik meg a mai keresztények nagy felelőssége. Mint Istenről tudóknak a hit vonatkozási pontjává kellene lenniök, életükben kellene bizonyítaniok a hit igazságát, s így utat mutatniok másoknak.
A manapság annyira sürgető új evangelizáció mégoly agyafúrt elméletek segítségével sem kivihető: a mai hitoktatás csődje túlontúl ismerős. Egy önmagában is megalapozott igazság csak annak gyakorlati beigazolódásával összhangban képes felragyogtatni a hitnek azt a belső lényegét, amelyre az emberi szív várakozik. Csak ezen az ajtón keresztül lép a világba a Szentlélek.

Én, te és mi a hitben
Jézus és a szentek közvetítése végül egy harmadik szemléletmódban egyesül. A hit aktusa az emberi én legmélyén gyökerező személyes mozzanat. Ám éppen mert oly nagyon személyes, egyben a kapcsolatteremtés aktusa. Az én lénye legmélyén mindig egy te-re vonatkozik és viszont: Valódi, "közösséggé" váló viszony csak az egyén bensőjéből születhet. A hit aktusa - mint mondottuk - a Jézus látásában való részesedés, Jézusra támaszkodás; János, aki Jézus "keblére hajolt", a hit igazi, valódi jelentésének szimbóluma. A hit: közösség Jézussal és megszabadulás az igazsággal szembeszegülő elnyomás alól, válaszul az Atyának a szeretetet, a létet, a világot felülmúló megváltásunk Igenjére, saját énem kiszabadulása önön béklyójából.
A hit legbensőbb lényege eszerint az együttlét valakivel, kitörés az én beteg elszigeteltségéből. A hit aktusa, a megnyílás a távlatokra, szubjektivitásom ajtajának feltörése, amiről Pál a következőket mondja: "Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem" (Gal 2,20). A megszabadított én egy nagyobb, új én-ben találja magát. Pál az első én kiszabadulásának és egy nagyobb én-ben való feltámadásának folyamatát "újjászületés"-ként írja le. A megújult én-ben, mely felé haladva a hit megszabadít, nemcsak Jézussal egyesülök, hanem mindazokkal, akik ugyanezt az utat járták végig. Más szóval: a hit szükségképpen egyházi hit. Az egyház mi-közösségén belül él és tevékenykedik együtt Jézus Krisztus kollektív én-jével. Ebben az új szubjektumban leomlik az én és a másik közti fal; a fal, amely szubjektivitásomat elválasztja a tárgyi világtól, és számomra hozzáférhetetlenné teszi azt; a fal az én és a lét mélye közt. Ebben az új szubjektumban együtt vagyok Jézussal, és ugyanakkor az Egyház valamennyi tapasztalatának is birtokába jutok, sajátommá lesznek.
Ez az újjászületés természetesen nem egy pillanat alatt megy végbe, hanem egész életutamat betölti. Lényeges azonban, hogy személyes hitemet nem építhetem a Jézussal folytatott magánbeszélgetésre. A hit vagy a mi közösségében él, vagy sehogy. Hit és élet, igazság és élet, az én és a mi szétválaszthatatlanok, és csak az együttélés kontextusában, a hívők és az egyház közösségében bontakozik ki a hit logikája, organikus alkata.
Itt nyilván felmerülhet a kérdés: hol találom az Egyházat? Hogyan lesz számomra szentségi rendjén és hivatalos tanításán túl megélhető az igazi valósága. Ez a kérdés valódi nehézségként merülhet föl. És mégis, manapság a plébániákon, az egyház szokásos működési körén kívül adódnak újonnan alakult közösségek is, amelyek éppen a hit együttes élményéből születtek és a közvetlen élmény frissességét nyújtják. A Comunione e Liberazione egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek lehetőséget adnak az egyház megélésére, a Jézussal való közösség megtalálására, az Ő látásában való részesedésre. Egy ilyen mozgalom épségének és eredményességének megőrzése érdekében két szempontot kell egyensúlyban tartani. Egyrészt az effajta közösségnek valóban katolikusnak kell lennie, azaz minden kor és minden tájék egyetemes Egyházának életét és hitét magában kell hordania és általa kell formálódnia. Ha nem ebben a közös alapban gyökerezik, szektássá és értelmetlenné válik. Másrészt az egyetemes Egyház absztrakttá és értelmetlenné lesz, hacsak itt és most, ezen a helyen és ebben a korban, egy konkrét közösségen belül nem mutatkozik meg élô szervezetként. Így a hasonló mozgalmak hivatása, hogy a legkülönbözőbb "közösségekben" valódi és mély katolicitást éljenek meg, még ha az ezzel együttjáró lemondások árán is. Ekkor lesznek eredményesek, mert maguk is egyházzá válnak, azzá a hellyé, ahol megszületik a hit, s ezáltal az igazságban való újjászületés állomásaivá lesznek.